Chapter 07.

Drága olvasóim!
Először millió bocsánat és sajnálat a rész késéséért. Másodszor pedig köszönök nektek mindent, hogy bár egy jó ideje nem jött új bejegyzés, ti még is vissza-vissza látogattatok a blogra. Harmadszor pedig annyit szeretnék mondani, amit bizonyára azok fognak a legjobban megérteni, akik írnak valamilyen blogot, vagy csak maguknak otthon, de az a lényeg, hogy az ihlethiánnyal sajnos nem könnyű dolgozni. Részben ezért is késtem a résszel. Utólag még annyit szeretnék mondani nektek, hogy akármennyi ideje nincs rész, nincs vége a blognak, míg nem írom ki valamilyen formában, hiszen úgy érzem, tartozok nektek ennyivel, hogy tájékoztassalak benneteket. A következő fejezet nem tudom mikor lesz kész és mikor rakom fel, de minél hamarabb szeretném. Jó olvasás ehhez a részhez.

Elody.xx

Date
I hope that you remember me

A csoszogásom visszhangzott az egész folyosón. Akármerre mentem, szinte minden nővér, orvos mosolyogva és jókedvűen köszönt minden első találkozásnál. A legjobb kapcsolatom Dr. Mayflowerrel alakult ki. Igen sok belső információ van a birtokában, amiből párat megoszt velem, és minden egyes információ a kettőnk hét pecsétes titka. Például az egyik legfontosabb számomra az, hogy nem önmagam vagy a baleset miatt feküdtem ennyit kómában. Állítólag valaki naponta többször is a bekötött infúziómba fecskendezett egy olyan szert, amitől tartós kómaságban tartott. Saját gyártmány lehetett, ugyanis ilyesmiről nem sokan halottak még. Az orvos, aki le akart kapcsolni a gépekről, az utóbbi időben felszívódott, vagy, ha úgy tetszik, akkor eltűnt. Senki sem tudja biztosra miért és hogyan. Valaki szerint felmondott, míg mások szerint kirúgták. Volt olyan is, aki váltig állította, hogy látta a reptéren elutazni a családjával. Érdekes állítások, az már biztos. Dr. Mayflowerrel kutakodtunk ennek a dokinak egy kicsit a szekrényében és az iratai között, miután elment. Sok különös dolgot fedeztünk fel. A legtöbb ilyen nyomféle kacat, felvilágosított minket, hogy eddig minden jel arra utal, ő tartott engem kómában. Több száz ilyen fecskendőt találtunk a szekrényében eldugott titkos kis retesz mögött dobozokba rendezve, sőt pár már üres is volt, ami valószínűleg a szervezetembe került. Infatilis viselkedés merül fel bennem gyanúként, de lehet valamilyen bosszúvágy hajtotta a megölésemhez. Általa rám törnek az emlékek. A sötét és a hideg. Szinte újra éreztem a húsomba vágott kötelek és bilincsek rideg, fájdalmas érintését, a vérem ízét a számban, a fekete alak közeledését a folyosón, a nyirkos pincét, ahol fogva tartottak. Olyan távolinak tűnt minden, mintha már több évtizede történt volna, de néha olyan közelinek érzem ezt az egészet, mintha most is ott lennék a koromsötét pincében, hallva valakit, aki egy Cloude nevű fickót kérdezget rólam, az életemről, és a banda tagjairól.

- Jól érzed magad? – Rántott ki szavaival a valóságba Dr. Mayflower. – Sápadt vagy és vérzik az orrod. – Nyomott gyorsan egy zsebkendőt a kezembe. Éreztem, ahogyan a meleg, kissé izzó vérem végig melengeti a hideg, fagyos orrjárataimat. Elnézést kérve kimentem a mosdóba. Egyből ami a kezeim közé került, azzal itattam fel a vért, mert egyre jobban ömlött az orromból. A törülköző türkizkék színe, most vérvörösen csillogott az ablakon beszűrődő napfényben. A vér súlya lehúzta a kezemben tartott törülközőt, mire egy újabb után nyúltam. Magamban imádkoztam, hogy múljon már el, de nem történt semmi. Kopogás ütötte meg a fülemet, amit egy hang követett.
- Minden rendben Maureen?
- Persze – kiáltottam ki, de mielőtt tovább folytattam volna, Dr. Mayflower lépett be.
- Jesszusom! – Kapott a szája elé mindkét kezével. – Azonnal hívok egy orvost! – Azzal a lendülettel, ahogy bejött, már ki is ment. A másodpercek óráknak tűntek, míg egyre jobban kezdtem szédülni, végül a dolgok is egyre homályosabbak kezdtek lenni. Úgy éreztem elhagy az erőm és a föld is közelebb kerül hozzám. Az egyensúlyom megbicsaklott, a testem végig feküdt a vértócsán, végül csak egy nagy ütést éreztem a fejemnél és egy furcsa koppanó hangot hallottam…

*

Ismét a réten voltam. A nap fényesebben sütött, mint a múltkor. Olyan érzésem támad, a sugarakat megérintem, de átfolyik a fény sugara a tenyeremen.
- Hát megint eljöttél? – A hangot meghallva körbefordulok, de nem látok senkit.
- Ki vagy?
- Remélem, emlékszel még rám– Egy pillangó fénybe lett, amiből az ismert fehér ruhás lány lett. – Ismét eljöttél. Mi célból?
- Én…..én csak itt termettem, mert az előbb még a kórházban voltam – mutattam magam mögé, mintha ott lenne az előbb említett helyiség.
- Minden okkal történik. És úgy látom, valami nyomja a szívedet – nézett mélyen a szemembe.
- Sok dolog jár mostanában az eszembe. Úgy érzem, ebben az időszakban hatalmas lelki próbatételeknek vagyok kitéve. Egyik borzasztóbb hír jön a másik után. Már akkor teljesen ki voltam készülve lelkileg, amikor meghallottam a bátyámmal, Sheppel mi történt. Aztán ott van Damien, aki teljesen kétértelműen viselkedik. A balesetem előtt azt hittem olyan kapcsolatunk van, ami több mint barátság, viszont kevesebb mint szerelem. Az ápolónő mondta, hogy míg én kómában feküdtem, a legtöbbször ő látogatott meg, majd egyre kevesebbszer jött, végül egyáltalán nem lehetett látni a közelemben. – Megkönnyebbülten ültem le a fűbe. Úgy éreztem, mintha tisztább lenne a lelkiismeretem azzal, hogy ezeket a gondjaimat megoszthattam valakivel. Könnyebbnek, talán boldogabbnak is éreztem magam.
- A boldogság ott van, ahol megtaláljuk, nem pedig ott, ahol keressük. – Felnéztem rá és elmosolyodtam.
- Már egy jó ideje minden reggel találok egy virágcsokrot az éjjeliszekrényen – folytattam a mesélést. – Mindegyikre egy-egy papír cetli van feltűzve, amire különböző mondatok vannak írva. Néha rejtélyesek, néha bókolók, néha pedig csak ilyen tipikus „Jobbulást” üzenetek. A nővérek sem tudják, ki hozza be nekem reggelenként.
- Nem is sejted ki lehet az? – Egy fejrázással tudtára adtam a válaszomat, ami nemet jelentett. – Gondold végig a rejtélyes és a bókoló üzeneteket is. Nézd meg minden szempontból ezt az ügyet, és hidd el, hamar rájössz a megoldásra. – Végre ő is rám mosolygott, majd nagy fénypompában újra az a törékeny pillangó lett belőle. Elgondolkodtam, ki járhat be hozzám olyan sokat. Az ápolónők szerint a legtöbbet a testvérem, és a barátnője járt nálam. A listán Rhett és Jace a következők. Szóval négyük között kell lennie a megoldásnak. Hirtelen egy kisebb szellő csapott meg, amitől kirázott a hideg. A napot borús felhők takarták el, majd egy villám csapott pár centivel mellém, mire megnyílt alattam a föld. Éreztem, ahogy zuhanok a sötétségbe, be kellett látnom innen nincs kiút..

Chapter 06.

Drága olvasóim!
Tudom rengeteget kések a részekkel, amit tényleg nagyon sajnálok, viszont nem fogom nektek felsorolni, hogy miért, hiszen nem érdekel senkit. Ezt a részt már egy ideje befejeztem, viszont még most sem vagyok vele megelégedve, az átírások után sem. Az előző fejezethez kevesebb visszajelzést kaptam, mint amennyit eddig. Talán valami gond van? Írd meg! Viszont nagyon hálás vagyok a több, mint 5300 oldalmegjelenítésen. Tényleg nagyon örültem neki. Nem is húznám tovább az időt, következzen a rész. Remélem nektek tetszik. Jó olvasást.

Elody.xx

Date
Life or Death

Egy hét ismét eltelt. Shepley egyre rosszabbul lett. Legyengült a szervezete és a lelki állapota sem az egészség felé hajlott. Nem evett és nem aludt. Egy élőhalottnak érezte magát. Szeretett volna ezen változtatni, de amint rávette magát az evésre, görcs támadt torkában és képtelen volt akármit is lenyelni. Az alvás hiányát a rémálmok okozták. Mikor átkerül az álomvilágba, rémképek jelennek meg előtte és egyre csak üldözik a rosszabbnál rosszabb teremtmények és a halál. Ha éppen nem ezektől retteg álmában, akkor szeretett kishúga kerül előtérbe, amint ott fekszik a kórházban és csövek lógnak ki belőle. Ez a látvány mindig felkavarja a lelkivilágát. Ajtócsapódásra eszmélt fel. Valaki hátulról a nyaka köré fonta a kezeit, úgy húzta magához közelebb, majd Shepley arcára lágy csókot nyomott.

- Jobban vagy? – suttogta a kellemesen csengő hang a fülébe.
- Szerinted? – fordult hátra Shep. Szemei alatt az ismerős lila karikák uralkodtak. Nora kezét megfogva, az ölébe húzta szerelmét. Átkulcsolta kezeit a derekán, majd csókot nyomott nyakára. A figyelmét újra a húgára terelte, de amint ránézett az ágyon fekvő Ronára, sós könnyek csípték a kialvatlanságtól szenvedő szemeit. Újra nyitódott és csukódott az üvegajtó, amin Damien, Rhett, Jared, és Jason léptek beljebb. A hozott virágokat vázákba tették, majd az elhervadtakat a kukába dobták. Mindenki leült ott, ahol hely volt. A gondolataikba mélyedve figyelték a külvilágot. Shepley szemeiből egyre sűrűbben potyogtak a sós könnyek, amit az ölében ülő barátnője próbált vigasztalással visszatartatni. A csendet egy telefon hangos csörgése zavarta meg. Gazdája elnézést kérve kiment a kórteremből, majd felvette a kissé hangos hangokat hallató szerkentyűt.
- Már egy hete jelentened kellett volna Cloude!
- Tudom, de..
- Ha tudod, akkor miért nem tetted?
- Én csak..
- Tudod mit?! Nem érdekelnek a magyarázataid. Hogy állsz a küldetéssel?
- Jobban, mint hinnéd. A felbérelt emberek jó munkát végeztek, a lány még mindig kómában van.
- Remek. Amint magához tért, újabb beszélgetésre lesz szükség a cellában. Remélem, emlékezetes hely marad neki.
-  Viszont még nem árulhatom el ki is vagyok valójában. Mit szólna hozzá, ha megtudná, a vér szerinti testvére vagyok, ugyanazoktól a szülőktől?
- Megértem aggodalmad lényegét, de előbb-utóbb az is ki fog derülni. Az elrablását leszervezem a következő jelentésedig, neked annyi a dolgod, hogy vond el a banda figyelmét, míg mi elvisszük a lányt. Értetted mi a feladatod?
- Tisztán és érthetően. Ne aggódj, rám biztosan nem fognának gyanút, hiszen jóba lettem mindenkivel, legfőképpen a Logas testvérekkel.
- Nem aggódom – nyomta ki a hívó fél. Bűntudat marta belülről, hiszen a beépülése alatt megkedvelt mindenkit és fáj neki, hogy hátba szúrja őket, sőt, talán szó szerint is. Legjobban viszont a szíve fájdult bele ebbe az egészbe, hiszen beleszeretett a lányba. Meglepődött magán, hiszen most hallja először ezt önmagától. Végre sikerült saját magával szembe néznie és bevallhatta érzéseit. De volt ez a nagy gond, hiszen másnak nem adhatta tudtára, főleg nem a szíve kiválasztottjának. Gondolata e körül forgott, hiszen ez a szerelem halálra van ítélve, mivel a saját testvérébe szeretett bele. Ugyan a lány nem tudott erről a testvéri kapcsolatról, mégsem szabadott hagynia, hogy az érzelmei irányítsák cselekedeteit. A telefont zsebébe csúsztatta és visszament a terembe. Belépésekor szinte érezte a meghűlt levegőt, amit az orrán át szívott be, majd hűtötte le kissé a tüdejét is. Elfoglalta az eddigi helyét az egyik széken és meredten bámult maga elé. Ahogy végignézett a szobában lévőkön, akaratlanul is egy apró, halvány mosoly kúszott arcára. Emlékek képei terítették be elméjét. A legszebb emléke tizennégy évesen született meg. Ekkor csókolózott először. Fogadásból történt ugyan az egész, mégis melegséggel tölti el a fagyos szívét, akárhányszor is emlékszik vissza. A személy, akivel megtörtént, maga volt az angyal. Boldog idők voltak azok. Bárcsak mostanra is ezek az érzelmek lepték volna el az egész bandát, akkor nem kéne aggódni azért, hogy Rona felébred e valaha és a miatt se kéne aggódni, hogy Shepley lelkileg összeomlik e vagy sem. Sőt a többiek egészségi állapota felől sem kéne. Az ajtó susogó hangjára mindenki odaszegezte a fejét, ahol az orvos lépett be, papírokkal tömött kézzel. Reménykedve várták a jó hírt, ami sajnos nem jött el.
- Rossz hírt kell közölnöm önökkel. Maureen állapota stabil, ezért feltehetőleg fel kellett volna már ébrednie. Valami komplikáció történhetett, mivel ilyenkor a sérültek már hazafelé készülődnek. Sajnálom, de a Maureent életben tartó gépeket le kell kapcsolnunk. Az is közrejátszik, hogy rengetegen szenvednek kisebb-nagyobb sérüléseket, ami miatt szükségünk lenne az eszközökre. Egy hetet adunk még neki, de egy hét múlva délben lekapcsolják a gépeket. – Azzal már ki is ment. A döbbenet és a megrázkódtatás pánikszerűen született meg a banda között. Shepleynek a torkán akadtak a szavak. A könnyek sem találták meg a helyes utat a szemében, ugyanis annyira ki voltak száradva könnycsatornái, alig pár csepp gördült le az arcán. Hirtelen elkezdett remegni a keze, majd az egész teste. Levegő után kapkodva zuhant a földre. Teste remegve rázkódott a földön fuldokolva. Nora azonnal ott termett mellette és próbálta szólongatni. Rhett kirohant a kórteremből és egy orvost próbált keríteni mihamarabb.
- Mi történt? – Lépett be az egyik ügyeletes orvos, Rhettel a nyomában. A következő személy, aki belépett az ajtón, az egy nővér volt, aki egy injekciós tűt tartott a kezében. Az orvos azonnal beadta a nyugtatót Shepley számára. A remegése kezdett enyhülni, és a levegőt is egyre normálisabban vette, mígnem teljesen megszűntek a tünetek, a szemei pedig lecsukódtak.

*

Ez a hét is gyorsan elszállt, ami a remény elvesztését is jelentette egyben. Rona semmi jelet nem adott az állapota változásáról, vagyis még mindig kómában fekszik. Shepleyre egyre gyakrabban törtek rá a rohamok, ami csak rosszabbodott a napok múlásával. Az orvosok megengedték neki, hogy a testvérével legyen az utolsó órákban. Belépett a már ismerős helyiségbe, majd egy széket húzott az ágy mellé. Leült és húga kezébe tette kezét. Sóhajtott egy mélyet, végül szaggatottan fújta ki a levegőt.
- Nem tudom hallasz e most, de kérlek adj egy apró jelet. Akármi lehet, akár mozdítsd meg az ujjadat, vagy nem is tudom, csak adj okot arra, hogy még élsz. – Zokogás lett úrrá a testén. Hüvelykujjával lágyan cirógatta Rona kézfejét. Alig észrevehetően, milliméterenként emelkedtek rázkódva fel a lány ujjai. Shepley gyenge szorítást érzett, amire azonnal felkapta a fejét. Hirtelen jött be Dr. Kilani, aki egyből a gépeket szúrta ki céljául.
- Várjon! – Szólt Shep a nőre. – Hadd mutassak előtte valamit. Kérem, tegye a kezét a húgom tenyerébe. – Tette, amit kértek tőle, hiszen ő még látta a reményt ennek a szegény lánynak a sorsában. Belecsúsztatta, majd ő is gyenge szorítást érzett.
- De ez lehetetlen – suttogta maga elé. A másik keze azonnal rátalált az ágy melletti piros gombra, ami azon nyomban jelzett a kórház dolgozóinak…

Chapter 05.

Drága olvasóim! Tudom nem hozok sűrűn részeket, amiért röstellem magamat. Hárman is írtatok nekem ez ügyben. Az előző fejezethez pedig nagyon örültem a komiknak és a pipáknak. Az oldalmegjelenítésékről meg ne is beszéljünk, hiszen mindjárt 4500 lesz, amiért ismét nagyon hálás vagyok. A barátnőm egy új blogot kezdett Kitaszítva címmel. Remélem páran benéztek hozzá is. Jó olvasást a részhez és hallgassátok közbe a zenét is.

Elody.xx

Október ?
Visions, Thoughts, Sounds

Walking Dream

- Már egy hónap eltelt, Törpe! Ideje lenne felébredned… Ne hagyj cserben…

- Kérlek, Rona… Fel kell ébredned! Egyedüli lányként nem bírom. Szükségem van rád.

- Tudod titkon mindig is reméltem többet érzel irántam, mint barátság, csak úgy, mint én irántad.

- Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat, de bűntudatom van, hiszen hála neked én kevesebbel is megúsztam, viszont nekem kellene most itt feküdnöm, nem pedig neked.

*

Hangok, mindig azok a hangok. Képek sohasem, csak a sosem szűnő, mindig a fejembe kúszó hangok. Azt akartam, hogy vége legyen. Pihenni akartam, de ők nem hagyták. Valami puhán feküdtem. Jó érzés volt. Szerettem azt gondolni, hogy tényleg létezik mennyország a felhők felett, és én ott heverészek. Csak azok a hangok ne zargattak volna. Amikor kómában van az ember – mert ugyebár sokszor hallottam másoktól, hogy abban vagyok, csak azt nem tudom még, mitől – minden összemosódik. Olyan, mintha megállna az idő, az események összefüggéstelenül követik egymást.  Mintha egy felettünk álló személy alaposan megkavarná az életünket, hogy aztán egy-egy darabkát odavetve, esélyt adjon a rendbehozatalra.

*

Valami nedveset érzek az arcomon, sőt már a kezem alján is. A hátam alatt is ugyan ez az érzés. Esne az eső a hátam alatt? Vagy egy tóba fekszem? Kinyitottam a szemem, amit azonnal meg is bántam, mert a szemem bánta a hirtelen jövő fényt. Újra próbálkoztam, de rájöttem, hét ágra süt a nap. Az arcomon éreztem valamit lefolyni, így hát odanyúltam, hogy letöröljem. Esőcseppre, esetleg könnycseppre számítottam. Viszont ez más volt. Vörös és bordó keverékének a színeiben úszott az az egy csepp. Mit sem törődve vele, a víz alá tettem a kezem, hogy megmossam vele az arcom. Amint bele néztem, éreztem, ahogyan elsápad az arcom és falfehérré változik. Gyorsan felültem, de már nem tartottam ezt olyan jó ötletnek, ugyanis egy vértócsa kellős közepén feküdtem. Úgy éreztem itt az ideje felállni, de valaki vagy valami nem így gondolta. Egy súly telepedett a mellkasomra, ami arra ösztönzött feküdjek vissza. Erőlködésem ellenére is, teljesítettem. Hirtelen pehelykönnyűnek éreztem magam, mintha szárnyalnék. Egy kéz ragadott meg és húzott fel a földről. Mikor már talpon voltam körül néztem, de nem várt meglepetés ütötte meg a szemem. A testem ott feküdt mellettem. A további meglepő dolgok kiküszöbölésének gondolatából egy árny zavart meg. Lassan battyogott felém a fény erdejéből. Barna haja hosszan omlott a válla alá. Ahogy közelebb és közelebb ért hozzám, annál élesebben rajzolódtak ki körvonalai. Enyhén göndör haja kiemelte arcvonásait. Kék szeme csak úgy csillogott a fényben. Úgy éreztem, mintha valami vonzana hozzá. Lenéztem esetlen testemre, majd erőt véve magamon a lány felé indultam. Észrevette, hogy megindultam felé, ezért irányt változtatott, oda ment, ahonnan jött. Vagyis abból a nagy fehérségből. Úgy vonzott magához a fény, mint éjsötét éjszakában a bogarakat. Valami ellenállhatatlanul kötött hozzá. Minél jobban ellenálltam, annál inkább csak szippantott befelé. Odaértem, ahol kezdődik, de nem tudtam kivenni mégis mi lehet ez. Óvatosan próbáltam ujjbegyeimmel hozzáérni, de valami bentről megragadta a karomat és berántott…

*

Egy réten feküdtem. A nap gyönyörűen sütött, a madarak csiripeltek, minden olyan vidámnak és igazi életerejűnek látszott. Néha, mikor előjön az infatilis énem ilyen helyeken képzelem el az életem a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” verzióval a végén. Persze ez sosem volt a valóság, hiszen sötét a múltam, amire nem szívesen emlékezek vissza, vagy ha szeretnék is, akkor se tudok, hiszen olyan kicsi voltam, hogy alig pár emlékképen van abból az időből. A legtöbbet is Shep mesélte, de ilyenkor mindig elérzékenyültem és elöntött a bűntudat mardosó íze, hogy miattam történt minden. Shepley természetesen megvigasztalt és ő segített ki a bajokból. Ezért képzeltem erre a rétre magamat, mert itt szabad voltam és eltűnt a vállamról a gondok súlya. Ahogy a tekintetemet végig szántottam az egész réten, ismét feltűnt a lány. Futásnak iramodtam, ugyanis tudnom kellett ki ő.
- Ki vagy? – futottam kiabálva utána, de ő se kép, se hang, ment a saját ösvényén tovább. Láttam amint a rét széléhez, az erdőhöz ér, mire gyorsítottam lépteimen. Nehéz volt így futni, hogy közben egy földig érő ruhában voltam, ami vér és bordó szín keverékében pompázott. De hogy került rám?
Időm sem volt ezen agyalni, hiszen a lányt elnyelték a fák és az erdő mélye. Ismét gyorsítottam a tempómon. Az erdőbe beérve hirtelen sötétség nyomta el a napsütötte rét keltett életerejét. A fák és sötét égbolt félelmet keltett bennem. Ködtenger futott végig a talajon, magába süllyesztve a lábaimat is. A lány a köd közepén tűnt fel, mintha belőle jönne. Ahogy lépett, úgy haladt vele az egész.
- Miért követtél? – Jogosnak találtam a kérdését. Ezzel csak az volt a baj, hogy még én sem tudtam rá a választ.
- Nem tudom…..Egyszerűen éreztem, hogy tudnom kell ki vagy.
- Kapocs.
- Tessék?
- Ezt így hívják.
- Mit is?
- Te egy matriarcha vagy. Közülük is egy érző, ami egy kezdő pozíció. Tudtad, hogy nem egyedül vagy ebben a városban? Sőt, eléggé sokan is, bár a 95%-a túlnyomó életében emberként viselkedett, szóval nekik a lelkük mélyén található ez a képesség.
- Ezt meg honnan tudod? Várj, kitalálom. Te sem vagy hétköznapi ember. De akkor mi vagy? És mi hol vagyunk? Meghaltam? Vagy, ha álmodom, akkor hogyan kerültél az álmomba?
- Vérfúria vagyok és egyáltalán nem haltál meg. Legalábbis egyelőre. Te most éppen egy köztes állapotban vagy élet és halál között. Látom csábított a rétnek a világa. Ezt a hibát kell magadban megtalálni és kiiktatni, hogy minél előbb kijuss innen, különben sose fogsz visszatérni az élők közé.
- De hol keressem ezt a hibát? Ha kiiktattam hogyan tudok innen kijutni? És egyáltalán hogyan kell kiiktatni ezt a hibát?
- Ami következik, abból ered, amit itt látsz. Sajnálom, a válaszok készen vannak. Csak jól kell kérdezned.
- Ez mégis mit jelent?
- Nézz mélyen önmagadba. – Lábam körül oszlani kezdett a köd, majd egy villanással megszűnt létezni. A lány a ködbe burkolózva eltűnt. Semmi nem maradt a helyén, sőt semmi nem bizonyította, hogy itt járt. Egyedül maradtam. Visszaindultam a rét irányába, azon agyalva, vajon hogyan juthatok ki innen.

Award + Information + IMPORTANT

Drága olvasóim!
Most sem résszel jöttem, de van egy meglepetésem számotokra. Mivel írtam ahhoz a prológusnak írt izében - mert az biztos nem prológus- ,hogy inkább egy ilyen bemutatkozásos iromány. Kedvet kaptam hozzá a hétvégén és írtam egy normális prológust, amit a menüpontoknál meg is találhattok. Remélem elnyeri a tetszéseteket és hagytok magatok után pár nyomot, amit eddig is megtettetek, szóval nagyon, de nagyon hálás vagyok nektek érte. De most következzék a díj.

A díjat köszönöm Destiny Hope!

Szabályok:

- Köszönd meg annak, akitől kaptad!

- Írj 10 dolgot magadról!

- Válaszolj 10 kérdésre!

- Tegyél fel 10 kérdést!

- Küldd tovább 5 bloggernek

10 dolog magamról:

1. Most éppen törit magolok.

2. Imádom a romantikus könyveket.

3. A szívemen, az a számon.

4. Nyolc évesen kaptam egy rózsaszín fényképezőt, amit a mai napig használok.

5. Egyik kedvenc együttesem a Linkin Park.

6. Kedvenc színem a fekete.

7. Nem tartozik a kedvenceim közé ez a nem tudom hány dolgot írj magadról.

8. Van egy 4 évvel fiatalabb öcsém, akivel focizni szoktunk.

9. Ki nem állhatom a reál tárgyakat.

10. Ide fogalmam sincs mi a fenét írjak.

Válaszaim:

1. Mióta blogolsz?

Szeptember óta.

2. Kedvenc könyved?

 Juss Accardo - Touch

3. Kedvenc országod?

Talán Franciaország.

4. Miért szeretsz blogolni?

Mert jó látni, hogy valaki/knek tetszik az, amit írok és így biztatást is kapok olyanoktól is, akik nem ismernek személyesen.

5. Kedvenc hónapod?

Június.

6. Miért?

Mert akkor kezdődik a nyári szünet és a szülinapom is abban a hónapban van.

7. Szereted a telet?

Igen.

8. Mióta ismered a legjobb barátod/barátnőd?

Nem tudom. Talán születésem vagy csak ovi óta.

9. Melyik megyében élsz?

Hajdú-Bihar megye

10. Nézni fogod a foci vb-t?

Természetesen igen.

Kérdések:

1. Mit jelent neked az írás?

2. Szeretsz fényképezni?

3. Ha visszafordíthatnád az időt megtennéd csak azért, hogy változtass rajta?

4. Ha választanod kéne egy szuper erőt mit választanál?

5. Ha egy napra elcserélhetnéd az életedet megtennéd?

6. Ha igen, kivel cserélnél?

7. Kinek szurkoltál az X Factor-ba?

8. Vagy nem is nézted?

9. Fogod nézni a Való Világ-ot?

10. Az eddigieket is nézted?

Küldöm:

Szandra Orbán

Cleo Farelly

Award

Megkapta a blog a 4. díját is, amiért hálás vagyok nagyon Lora

Szabályok: 

1.Írj 10 dolgot magadról.

2.Válaszolj a 10 kérdésekre.

3.Tegyél fel 10 kérdést.

4.Küld tovább 5 bloggernek.

10 dolog magamról

Szeretem a karácsonyt, bár sajnálom az ideit, hiszen egyáltalán nem volt karácsonyi hangulat +10 fokban.

Kedvenc zeném jelenleg a Read all about it.

Kedvenc színészem Johnny Depp.

Sok könyvem van.

Néha a semmin is nevetni tudok sírásig.

Nagyot néztem, mikor megkaptam a díjat, nagyon meglepett.

Most éppen FOB-Where did the party go-t hallgatok.

A ByTheWay-nek szurkoltam az x faktorba.

A szünetben elkezdtem nézni a Vámpírnaplókat.

Utoljára a Futótüzet láttam a moziban.



10 válasz
-Mióta írsz?Miért kezdted el?
Harmadikos voltam, mikor egy mesét kellett írni magyarból. Akkor tetszett meg nagyon, hiszen minden úgy történt, ahogy én szerettem volna. Ezután verseket írtam, de leginkább csak magamnak. Két éve vált hobbimmá az írás. Egyszerűen imádok írni, hiszen úgy érzem egy sajátos világban vagyok akkor, amit saját magam formáltam.
-Olvasod a blogomat?Ha igen Daniel vagy Will a jobb?
Igen olvasom, az egyik kedvenc blogom. Mind ketten a szívem csücskei ( ha lehet ilyet mondani), de nekem inkább Daniel mellett szól a voksom.
-Kik támogatnak az írásban?
A barátnőim és anyukám. ( rajtuk kívül nem  is tudja más, hogy írok)
-Melyik szereplőddel tudsz a legjobban azonosulni?
Nem kifejezetten pont eggyel tudok azonosulni, mivel több szereplő közt 'osztottam' ki a tulajdonságaimat, de ha választani kéne, akkor Miro és Clary. ( Clary még nem jött képbe a történetben)
-Szoktál saját tapasztalatokat beleírni a blogodba?
Igen, nagyon is sokat.
-Mi szokott megihletni?
Mikor mi. Ez lehet egy dal, egy idézet, esetleg egy olvasott történet apróbb részlete.
-Mi a véleményed rólam?
Nem igazán ismerlek, de szimpatikusnak talállak. :)
-Sportolsz valamit?
Igen, focizok, kézilabdázok, és rockizok.
-Álom úticél?
Nincs. Inkább egy világ körüli utazás.
-Ha választhatnál milyen szupererőt választanál?
Nem is tudom. Talán láthatatlanság vagy gondolatolvasás.

10 Kérdés
Milyen zenéket szeretsz leginkább?
Szoktál novellákat írni?
Mi ad ihletet egy-egy novella megírásához?
Elítélsz valakit a külseje alapján?
Milyen volt az első suli napod?
Milyen könyvet olvastál utoljára?
Gondolkodsz egy újabb történeten,a mit szívesen osztanál meg újabb blogon?
Hogyan telt a karácsonyod?
Kakaó vs forrócsoki?
Hol szoktál általában szereplőket találni a történetedhez?

Akiknek küldöm
Amelia Finnick 
Dorothy Large 
Sun

Chapter 04.

Drága olvasók! Tudom, tudom rengetegnél is rengetegebbet késtem. Sajnálom, tényleg. Nem sorolom fel a rész késésének okait, mivel azzal magamat is untatnám, nemhogy titeket. Utólag is Boldog Karácsonyt mindenkinek, előre is B.U.É.K. szintén mindenkinek. Ez a rész rövidebb lett az eddigieknél, azért is, mert most írtam először E/3-ban, de remélem elnyeri tetszéseteket. Viszont alig hiszem el, hogy 3000 megjelenítést, nem is húzom tovább a szót, következzen a rész.

Elody.xx

Szeptember ?
What happens?

A szoba fehér falaira már régen kiült, az egy hete itt ülő Shepley érzelmei. Kétségbeesés, lelkiismeretfurdalás, szomorúság, hiány, szeretet, de legfőképpen a remény járta a mindennapok perceit. Az ujjperceit tördelve lépett be, a klór és fertőtlenítő szagtól úszó szobába Damien. Szemei csillogva kutatták az ágyon fekvő lányt. Ismét csalódnia kellett, hiszen az elmúlt két órában semmi sem változott. Szemeiben a csillogás elhalványult, de a remény tüze még mindig égett benne.

- Mondtak valamit az orvosok? – fordult a félálomban lévő Shep felé.
- Semmit – temette arcát a tenyerei közé. – Az állapota stabil, szóval nem értik miért nem ébred már fel – szaggatottan fújta ki a levegőt a tüdejéből, ami sírásra utalt. Nem bírta tovább, pár kósza könnycsepp gurult le fáradt, megviselt szemeiből. – Csak a remény maradt – sóhajtott ismét egy fájdalmasat. Damien érzései kudarcba fulladtak. Hasznavehetetlennek érezte magát, hiszen semmit nem tudott segíteni, sem tenni. Rhett lépett be egy virágcsokorral a kezében, mögötte a banda többi tagjaival. Köszöntek egymásnak, majd mindenki helyet foglalt ott, ahol éppen hely jutott neki. A lány látványa mindenki arcára döbbenetet és szomorúságot hozott, a szemekből pedig könnycseppeket morzsolt elő. Jeremy arca rezzenéstelen maradt. Arcára üresség ült ki, semmilyen érzelem nem villant át a szemén, sem az arcán.  A többiek furcsállva nézegették ugyan, de nem tették szóvá.

*

 A nappalokat megállás nélkül váltották az éjszakák, a napok pedig egybefolytak. Shepley már kezdte feladni a reményt. Az időérzéke kudarcba fulladt. Feltápászkodott a székből - már amennyire tudott a fáradtságtól – és a lány mellé ült az ágyra. Kezébe vette a lány meleg, élettel teli kezét és lassan ujjaival körülzárta azt. Hüvelykujjával cirógatni kezdte, mert érezni akarta húga közelségét, még ha tudta, nincs messze tőle. Érezte a teste melegét testvérének a bőrén át, de mintha mérföldekre lettek volna egymástól. Shep szívét lassan fojtotta magába a bánat, szomorúság és a magány. Nem tudott az érzéseinek parancsolni, belátta kezd becsavarodni ezektől az érzésektől. Hirtelen megköszörülte a torkát és sóhajtott egy nagyot.
- Nem tudom, hallasz e vagy sem, de azt hallottam a kómában lévők általában szokták hallani a körülötte lévő dolgokat. Tudod, nagyon hiányzol, Törpe! Nincs olyan nap, amikor ne érezném magam hibásnak miattad. Megvédhettelek volna, mégsem tudtam semmit tenni. Annyira sajnálom…- halkult el a hangja. Szaggatottan szívta be a tüdejébe a kórházi levegőt, majd folytatta. – Rettentően sajnálom. Szeretlek, és hiányzol. Akármit megtennék, csakhogy újra mellettünk legyél.

*

Kissé frusztráltan fészkelődött a székben Shepley. Sokat gondolkodott mostanában és akaratlanul is a múlt emlékei lepték el az elméjét. Például mikor Rona hozzájuk került, vagy az első közös karácsonyuk, a néhai veszekedések apró dolgokon, a szüleik irántuk érzett szeretete. Azon gondolkodott, vajon mit mondana most a szüleinek, vagy mit mondott volna, mikor megtudta Rona kórházba került. Ezekre a kérdésekre nem fog választ kapni, jól tudta ezt, de legalább ezek a kérdések elterelték a figyelmét pár pillanatra aggodalmáról. Feltápászkodott a székről és az ágy szélén foglalt helyet. Kezét az eszméletlen lány kezére zárta, majd lágyan simogatta azt meleg, puha ujjbegyeivel.
- Nem tudom hallod e mikor hozzád beszélek, de remélem igen. Nagyon hiányzol. Tudod, egyre inkább azt érzem, próbára akarsz tenni. Ne kérdezd, miért van ilyen érzésem, mert még magam is keresem a választ rá. Azt sem tudom, milyen próbára teszel – sóhajtott egyet. Mélyet szippantott a fertőtlenítőszagban úszó szoba levegőjéből, majd folytatta. – Mióta itt vagyok melletted, megállás nélkül kattog az agyam a múlton és a jelenen. Tudod, régóta vagyok együtt Norával és én még ugyanolyan fellángolással szeretem, mint mikor a kapcsolatunk még nagyon az elején járt. Tegnap azon törtem a fejem, hogy megkérem a kezét. Szerinted milyen ötlet? Ha erre gondolok, szinte szárnyal a képzeletem, és már a jóval ezután bekövetkező jövőn képzelgek, vajon a menyasszonyi ruhában hogyan fest és egyéb ilyen vele kapcsolatos apróságokon. Viszont félek a választól. Mi van akkor, ha nemet mond? Örülnék, ha itt lennél, mert ebben is tőled kérnék tanácsot, te vágnád a fejemhez az igazadat, hogy miért nem figyelek az apróságokra, amik a nőknél jeleket szimbolizálnak, és te segítenél át ezen az egészen. El sem tudom, mondani mennyire örülnék ennek az egésznek, hiszen mindennek része vagy te is – morzsolódott össze ujjai közt egy könnycsepp, amit letörölt meggyötört, könnyes szeméből. Pillantása az asztalra telepedett, amin egy tányért látott, rajta pár darab süteménnyel. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szája, mikor eszébe a jutott a süti keletkezése a konyhában. – A sütiket Ty és Jace csinálta neked, bár csak arra szolgált, hogy a nővérek egyenek belőle. Mi is kaptunk belőle otthon, nem mondom, hogy finom lett, de azért ehető, ami nagy szó, ugyanis ha belegondol az ember Tynak még életében nem volt konyhai eszköz a kezében villa, kés, és kanálon kívül. Remélték felébredsz az illatára, vagy valami hasonló. Gyakran járnak be hozzád mind a ketten. Jacenek is egyre jobban megy a bunyózás. Például most egyhuzamban öt verekedést nyert meg. Azt mondja, állítólag most tör rajta ki az adrenalin, de én kételkedem ebben. Van egy olyan érzésem, mintha bizonyítani szeretne neked, de ebben nem vagyok biztos. Mostanában szinte semmiben nem vagyok biztos. – Shepet lassan elnyomta az álom. Ismét újabb három napot töltött éberen, alvás nélkül. Bele sem mert gondolni mi lesz akkor, ha elalszik. Ritkán aludt, olyankor is csak azért, mert Norának sikerül rávennie más-más trükkökkel. A kórterem ajtaja nyílt és zárult. Damien került be a szobába, majd odament az alvó bátyóhoz. Gyengéden megrázogatta, hátha felébred. Pislákolva nyitotta ki szemeit Shepley, mire körbe nézett. Tekintete Damianen állapodott meg.
- Menj haza aludd ki magad, majd én itt maradok vele – biccentett a lány felé fejével. Shep így is tett. Damien Rona bal kezéhez ment és a kezébe vette. A tetoválást vizsgálgatta, mert különös módon kezdett a lány kezén eltűnni, pont úgy, ahogy egykoron neki is. Eszébe jutott valami, mi van, ha a lány is olyan, mint ő? Az képtelenség lenne, de igaz, hiszen nem ez az első jele annak, hogy rájöjjön.
- Ismerlek – szólalt meg végül. – Tudom, ez most hülyén hangzott, de jobban ismerlek, mint gondolnád. Tudod, hason szerű lények vagyunk, emberi bőrbe rejtőzve. Gondolom eléggé furán hangzott, amit az előbb mondtam, de ez így igaz. Évezredek óta démoni és angyali vér folyik az ereinkben. Te még érző vagy, ami egy kezdő szekció. Most, hogy a kezedet fogom, hallom a gondolataid. De én már másra is képes vagyok. Érzem, hogy hallasz, mégsem vagyok biztos benne, szóval csak a remény éltet – egyszeriben megcsuklott a hangja. Nem tudta hogyan kifejezni magát. Lehet nem most kellene erről beszélnie neki, hiszen eszméletlenül fekszik egy kórházban lévő szoba négy fala közé zárva. Hogy mit tehetne, ő sem tudta. Lehunyta szemeit, hogy elmeneküljön e világból, oda, ahol senki nem találja…

Chapter 03.

Drága olvasóim!
Tudom, rengeteget késtem a résszel, és emiatt kérlek ne haragudjatok. Nagyon kevés időm van írni, amit próbálok beosztani, hiszen rengeteget kell tanulnom, így nyolcadikba, de nem is untatlak ezzel titeket. Ezt a fejezetet egy kicsit hosszabbra terveztem, de majd a következőt próbálom hosszabbra. Remélem tetszeni fog nektek és hagytok valami nyomot magatok után, mint az előző fejezethez, hiszen nagyon jól estek a komik, a pipáknak is nagyon örültem. De nem is "beszélek" nektek tovább, hanem jöjjön a várva várt rész. Jó olvasást hozzá!

Elody.xx

Szeptember 3.
The hearing

Brick By Boring Brick

A nap sugarai már szinte megvakítottak, pedig a szemem még csukva volt. Az álmom gyönyörű volt. Vissza akartam térni az álomvilágomba, amit az előbb otthagytam. Sajnos nem tudtam. Pedig nagyon szívesen átélném újra. Aprókat pislogva nyitottam ki a szemeimet. Nyújtózkodtam egy nagyot, de a kezem bele ütközött valamibe. Oda pillantva inkább valakibe. Damien édesen szuszogott mellettem. Ritkán láttam ilyen nyugodtnak. A szája sarkába adtam egy apró puszit, mire álmában elmosolyodott. A pillangók felkeltek a hasamban. Halkan próbáltam kikászálódni az ágyból, hogy megnézzem hány óra. Fél hat múlt pár perccel. Remek! Utálok ilyen korán kelni, de ha vissza aludnék sose kelnék fel. Megfordultam és a békésen szunyókáló Damient néztem. Viszont egy dolgot nem értettem. Vagyis több mindent, de van egy valami, ami sokkal fontosabb mint a többi. Mit keres az ágyamban Damien? Hogy jutott be, mikor nem vagyok mélyen alvó? Valamit csináltunk az este? Ha igen, akkor mit? Annyi minden kavargott a fejemben. Miért kell ilyen sok megválaszolatlan kérdésnek lennie az életben? Lementem a konyhába és meglepetésemre senkit nem találtam ott. Még a nappaliban sem. Eleinte furcsálltam de ha jobban belegondolok kétlem, hogy a többiek hat előtt keljenek. A hűtőhöz mentem megnézni mit ehetek reggelire. Nem sok minden volt benne. Kivettem a tejet, majd be is csuktam az ajtót. Kiöntöttem egy bögrébe és megmelegítettem. Kerestem kakaóport, majd  beletettem a tejbe. A kakaómat szürcsölgetve észrevettem egy zacskót a mikró mögül kilógni. Mi a fene lehet az? Kihúztam és nem hittem a szememnek. Egy nagy darab kakaós csigát rejtett. Gondolom valamelyik fiú duginasija. Jó ízűen kezdtem el enni a kakaóm mellé. Hatra meg is reggeliztem. A tányért és a bögrét a mosogatóba tettem, de mivel csak ez a két dolog volt benne gondoltam elmosom őket. Közben elkezdtem dúdolni a Brick By Boring Brick dallamát, amiből halk éneklés lett. Hirtelen két kéz fogta közre a derekam és az illető egy cuppanós puszit hagyott a nyakamon.
- Jó reggel hercegnő – támasztotta fejét a vállamra. – Jól aludtál? – éreztem, ahogyan mosolyog. Akkor már biztos Damien az. Mondjuk a hangjáról egyből felismertem, de ez még nyilvánvalóbbá tette. Befejeztem a mosogatást és megfordultam az ölelésében, hogy vele szemben legyek. A szám kinyílt, mert mondani akartam valamit, de szavak nélkül tátva maradt, ugyanis egy szál boxerben volt és elém tárult a kidolgozott felsőteste, amit néhány helyen tetoválások díszítettek.
- Neked is reggelt – nyögtem ki végül. – És igen jól aludtam. De nem tudom, miért voltál reggel az ágyamban. Mit kerestél egyáltalán ott?
- Nem emlékszel semmire? – lepődött meg. Mintha a csalódás apró árnyalatát látnám a szemében tükrözni. – Tényleg semmire sem emlékszel? – kérdezte most már szomorúan.
- Nem, sajnálom – sütöttem le a szemeimet. Mi van akkor, ha valami fontos történt kettőnk közt tegnap este? Például bevallotta az érzelmeit irántam és én is bevallottam az iránta érzett szerelmem, végül összejöttünk.
- Gyere, üljünk le a nappaliba és mindent elmesélek – fogta meg a kezem, majd ujjait lassan az enyéimre kulcsolta. A kanapé felé ment és le is ült. Engem az ölébe húzott, bár meglepődtem cselekedetén, nagyon jól esett a gesztusa. – Egyszer még régebben mesélted nagyon félsz a viharoktól egy kis kori trauma miatt – erre bólintottam egyet, mivel így is van. Sokan csúfoltak régen emiatt, de már nem nagyon érdekel, mivel sokan megértik a problémám. – Szóval tegnap este nagy vihar volt. Apró kopogásra ébredtem, nem tudtam ki vagy mi lehet az éjfél körül. Kinyitottam és veled találtam szembe magam. A kezedet magad köré fonva reszkettél és félve néztél felém. Meg kérdeztem minden rendben, mire te könnyes szemekkel hozzám bújtál. Visszakísértelek a szobádba és melléd feküdtem. Egész este beszélgettünk, mert kérted tereljem el a figyelmed a viharról és – szívta be mélyen a levegőt. – Mindenre kíváncsi vagy?
- Igen – fontam kezem a nyaka köré, majd a mellkasának dőltem.
- Aztán kérted, hogy maradjak ott veled, míg el nem alszol. Mikor már elaludtál olyan békésnek és nyugodtnak látszottál. Ahogy aludtál gyönyörű voltál és nem bírtam magammal – itt megállt, nyelt egy nagyot, majd folytatta – megcsókoltalak álmodban. Meglepődtem, mert csukva volt a szemed mégis visszacsókoltál. Mikor elhúztam a fejem kinyitottad a szemed én pedig nagyon megijedtem, nem akartalak felébreszteni. Végül te kezdeményeztél, vagyis te csókoltál meg. Én nem tudom mi volt az este, de én nem bántam meg – mosolygott féloldalasan. Ezt nem hiszem el! Miért pont akkor kell csókolóznom Damiennel, mikor magamnál sem vagyok? Szívesen átélném, de ez lehetetlen. Még nem vallotta be az érzéseit, szóval úgy kell tennem mint aki semmit nem tud. Vagyis azt is képzelhetem, hogy lehet csak kihasználni akar perpillanat. Ilyenkor mit kéne csinálnom? Valaki nyugodtan megmondhatná! Várjunk csak egy percet! A mai napomat azzal kezdtem, milyen csodálatosat álmodtam. Ugyan ezt álmodtam. Vagy nem is álom volt? Valóban minden megtörtént?
- Sajnálom, de még mindig nem emlékszem rá – fúrtam fejem a mellkasába, ne lássa az arcom.
- Persze megértem – sóhajtotta. Próbálta erősnek tettetni magát, de láttam rajta a fájdalmat, amit okoztam neki. Sugárzott róla a fájdalom, kétségbeesés árnyalatai. – De neked nem kéne készülődni? – varázsolt mosolyt az arcára. Így már sokkal jobban nézett ki, mint szomorúan.
- Miért hány óra? – forgattam a fejem, hátha megpillantom a konyhában lévő órát.
- Nos. Fél hét múlt pár perccel.
- Mi? – pattantam fel az öléből. – Még azt sem tudom mit kéne felvennem, pedig most fontos lenne.
- Vedd fel a tegnapi ruhád. Abban szexi voltál – kacsintott kacéran felém Damien.
- Meggágyultál? – nevettem. – Ha tegnap abba voltam, akkor ma nem abba kéne mennem. Amúgy is véres, szóval az kilőve – vettem gondolkodóba a formát. Szemeiben a pupillái kitágultak és csak bámultak.
- Véres? – húzta fel még a szemöldökét is. Tényleg. Még el sem mondtam senkinek a tegnapi bunyómat.
- Igen…. egy picit – mutattam az ujjaimmal mennyire pici. – De most rohannom kell – száguldottam gyorsan fel a lépcsőn, mielőtt további kérdésekkel bombázna le.
- NORA! – rontottam be bátyámék szobájába.
- Ne kiabálj már, te szadista – dobott meg egy párnával Shepley.
- Igen? Mit szeretnél? – fordult felém az ágyon Nora.
- Ma van a meghallgatás – ennyit mondtam. Nem is kellett volna több mindent, hiszen Nora csak úgy kipattant az ágyból, kézen ragadott és a szobámat tűzte ki céljául, ott is a gardróbomat.
- Nézzük csak – nyitotta ki a szekrényem. – Ez nem jó. Ez sem jó. Nem……..nem…….Inkább ez sem…. – és hasonló mondatokat mondva dobálta a háta mögé a szekrényem tartalmát. – Szoknya vagy nadrág?
- Rád bízom – ültem az ágyam végére és lestem ki a fejemből. Ahogy végig gondoltam a napot, kezdtem izgulni.
- Ez tökéletes – dobott az ágyamra egy fekete csőtoppot, hozzá egy fekete alapon virág mintás szoknyát, amihez egy öv is társult. – Ha túl kihívónak érzed, vedd fel ezt is – adott még egy fehér lenge ing félét.
- Miből gondolod, hogy kihívónak veszem?
- Rona – sóhajtott. – Ismerlek már annyira, tudjam miket szoktál hordani. De öltözz gyorsan, mert ha nem lesz jó az összeállítás, akkor kicserélem – ugrándozott ki örömében a szobámból. Gyorsan felkaptam magamra a csőtoppot, majd rá a szoknyát, amit az övvel magamra ’kötöttem’. A tükör elé lépve végig pillantottam magamon. Igaza volt Norának, túl kihívó és nagyon is kiadja a melleimet is. A fehér ing szerűséget is magamra szedtem és pár darab karkötőt kötöttem a kezemre, kiegészítő gyanánt. Egy keresztet ábrázoló nyakláncot akasztottam még a nyakamba, és végre késznek nyilvánítottam magam. Secperc alatt kifésültem a hajam, de közbe elgondolkoztam azon, hogy milyen cipőt is kéne felvennem. A tornacipőm kétlem menne a ruhához, Nora biztos segít ebben is. A lapot, amin a dalszöveg volt belegyömöszöltem a táskámba, ahol viszont nem várt meglepetést találtam. Egy egyszerű fehér boríték volt, egy felirattal az elején: Meghallgatásra. Óvatosan kinyitottam, nem szerettem volna elszakítani. A borítékban egy üresnek látszó papír lapult. Kivettem és az aljára írt szöveget kezdtem olvasni.
„Tudod, az életben nem csak a szép dolgok vannak, látod a csapat sem mindig nyer, hanem előfordul, hogy néha kikap. Tehát az öröm és a fájdalom sokszor együtt jár, és mindkettővel tudni kell jól bánni.”
A lapot visszahelyeztem a borítékba és azt pedig az asztalomra. Táskámat felkapva rohantam le a konyhába, miközben a sós könnyek csípték a szemem. Nem volt lent mindenki, de azonnal kiszúrtam Shepleyt. A táskát leejtettem a földre, majd ahogy csak tudtam, olyan gyorsan jutottam el a bátyámig, akinek a nyakába ugorva szorongattam a vállánál lévő pólóját. Aprókat pislogva és szipogva szorítottam magamhoz. Érezni akartam a szeretetét és a szüleimét is. Az ölelésemet viszonozta és puszit nyomott a hajamra.
- Köszönöm – suttogom halkan a fülébe akadozva a levegő vételem miatt. Úgy érzem mindjárt előtörnek az érzelmeim, amit eddig kordában tudtam tartani és senki sem látott még belülről, hiszen a belső lelkem valahogy egy fekete korommal és sötétséggel ábrázolt puszta, amin semmi nincs. Se fűk, se fák. A talaj be van repedezve és nagyobb mélyedések, árkok szegélyezik a szárazságtól. Itt elöl viszont egy sugárzó, fénnyel körbevett barackfa áll. Nincs sok levél rajta, épphogy csak egy pár. Minden levél egy-egy nevet rejt, akiknek érzem vagy éreztem az irántam való szeretetüket. Régen ez a száraz puszta teljesen vidám, színes és szabadság érzetes volt. Addig a bizonyos estig, amikor már csak az a bizonyos barackfa maradt.
- Tudtam, hogy szükséged lesz rá – suttogta ő is a válaszát a fülembe. Óvatosan lazítottam a szorításomon és lejjebb engedtem a kezem, majd elhúzódtam tőle. Szipogva és könny áztatott arccal néztem körbe a konyhán. Szerencsére még semmi sminket nem raktam fel, így nem mosódott el semmi, ami fekete foltokat hagyhatott volna az arcomon. Damien a konyhába lépve azonnal kiszúrt és magához ölelt.
- Rona jól vagy? Mi történt? – aggodalmaskodott, míg próbált felvenni velem egy szemkontaktust.
- Jól vagyok – töröltem meg a szemem. És erőltettem magamra egy mosolyt.
- Biztos?
- Persze. De most ha megbocsátasz, még el kell készülnöm – kerültem ki Damient és mentem a saját fürdőszobámba. Megmostam hideg vízzel az arcom és szárazra töröltem. Szememet kihúztam egy fekete szemceruzával és szempillaspirált is tettem fel. Egy bordó rúzzsal húztam ki ajkaimat, végül  még egyszer késznek nyilvánítottam magam, már hivatalosan is. Leszaladtam Norát megkeresni, aki még mindig a konyhában volt, annyi különbséggel, hogy most már egy bögrét tartott a kezében. Gondolom kakaó van benne. Nora imádja a kakaót, csak úgy mint én.
- Nora milyen cipőt vegyek fel ehhez? – mutattam végig magamon.
- Adhatok egy egyszerű, fekete magassarkút ha szeretnéd, viszont szerintem a fekete Converse-d is vidd el a suliba, hiszen ismereteim szerint nem sokáig bírod abban.
- Szerintem viszont fordítva csináld – szólalt fel Shepley. – A tornacipődbe menj és csak előadásra vedd át, hiszen Nora jól mondta, nem fogod benne kibírni az egész napot.
- Rendben. Köszi a tanácsot – nyomtam puszit a bátyám homlokára.
- Most jutott eszembe valami fontos Rona – mondta higgadtsággal a hangjában Shep. Gondolom nem lehet akkor már olyan rossz dolog. – Tegnap felhívtak az iskoládból. Pontosabban felhívott az igazgató – nézett mélyen a szemembe. Szerintem azt hitte fogom magam és mindent bevallok neki, de nem tehettem hiszen csak tippem volt arról, hogy miért is kereste fel őt az igazgató. A tippem csak az önvédelmi órán való verekedésig terjedt. – Büszke vagyok rád – fejezte be végül a mondandóját a nagy hatásszünet után. Tárt karokkal indult felém és ölelt meg. Kikerekedett szemmel hitetlenkedve kapkodtam a levegőt, hogy ebbe mégis mi a fene ütött? Furcsállva a dolgot ugyan, de visszaöleltem. Megveregette gyengéden a hátam, majd lassan engedett a szorításán, míg végül a karja saját maga mellett volt.
- Ezt nem értem – mondtam még mindig hitetlenkedve.
- Hallottam a verekedésről – mire a többiek gondolom a verekedés szóra felkapták a fejüket és minket néztek.
- Ezért lennél büszke rám?
- Az egészet tudom, vagyis azt is, hogy miért verted el azt a srácot. Egyszóval büszke vagyok rád – mosolygott széles vigyorral az arcán és mintha némi büszkeséget is sugározna a testtartása. – Egy valamit azért nem értek – vált komorrá a hangulata és nézett komolyan a szemembe. – Miért nem szóltál róla? Sem én, sem senki más nem tudott erről.
- Mert azt mondtad próbáljak ne balhéba kerülni. Szóval azt hittem haragudni fogtok miatta – húztam el a számat. – De most mennem kell a cipőmért a szobámba – indultam el gyorsan, mielőtt tovább boncolgattuk volna a tegnapi napomat. Azt hiszem a szekrényem aljában van a Converse-m. Sajnálatomra nem ott volt. Akkor hol lehet?
- Ezt keresed? – jött be a szobámba Jace, cipőmmel a kezében.
- Én úgy tudtam a szekrényembe hagytam – vontam fel a szemöldököm, mindent tudó pillantással kísérve, mivel biztos voltam benne, hogy műveltek valamit vele.
- Eskü nem én voltam – tette szívéhez a kezét. – Tyler mondta, hogy adjam oda neked, mert ez így kevesebb gyanút von utána. Ja meg neked erről nem szabad tudnod – csapott hirtelen a szájára, amin magamban jót mosolyogtam. Gondolom eszébe jutott miket is mondott el az imént nekem. Jace a banda legfiatalabb tagja, ha engem nem nézünk. Néha olyan édes tud lenni, azzal az ártatlan gyerekpofijával, ami Tylernek ugyebár már nincs, pedig csak egy év van közöttük. Mindig vele végezteti el a végmunkát a szívatásai után. Úgy sajnálom ilyenkor, hiszen ha nem kotyogná ki szinte mindig az egész utasítást amit végre kell hajtani, akkor valószínűleg rajta csattanna a dühöm is.
- Nem árulom el neki, nyugi. Feltéve, ha visszakapom a cipőm – nyújtottam ki érte a kezem. Készségesen átadta, majd sarkon fordult és elhagyta a szobámat. Gyorsan magamra kaptam a cipőm, megigazítottam a hajam, megnéztem magam a tükörbe, mert ki ne lenne kíváncsi a végső összhangra. Magabiztos mosollyal tértem vissza a konyhába.
- Tessék előkerestem neked – adta a kezembe Nora a beígért cipőt.
- Köszi – tettem bele a táskámba. – Nem tudja valaki, hogy mennyi az idő? – fordultam körbe, de mindenki csak nemlegesen rázta a fejét. A telefonomat előkapva rápillantottam az órára és majd kiugrott a szemem az ijedségtől. Felkaptam a tatyómat a vállamra és már rohantam is a suli felé.
- Sziasztok – kiáltottam még vissza egy utolsót a többieknek, mielőtt bezártam volna az ajtót. Az utat gyors léptekkel a gondolataimba mélyedve tettem meg. Kíváncsi vagyok a többiek előadására. Vajon vannak olyanok is, akik színdarabot adnak elő? Vajon mindenki bekerül majd a suliba vagy kiszűrik a tehetségeseket külön? Szerencsémre nem vagyok se lámpalázas, sem pedig izgulós fajta. Anya mindig megtudott nyugtatni színpadi szereplés előtt, hiszen kiskoromban nagyon féltem a szerepléstől. A legrosszabb élményem is ezzel köthető össze. Másodikos lehettem, mikor a karácsonyi előadást előadó osztálynak szavazták meg az én osztályom. Énekeltünk. Körülbelül a darab közepén járhattunk és az én szóló részem jött. Minden lámpa és minden szempár rám szegeződött. A harmadik hang után lehánytam az előttem lévő srácot. Hát ennyit az én híres szerepléseimről. Azóta is nagyon haragszik rám, pedig milliószor bocsánatot kértem tőle. A pedagógusok azóta sosem állítottak semmilyen szereplésre be. A félelmem újra előjött a szüleim halála után, mivel eddig mindig anyu segített leküzdeni. A temetésen el kellett volna mondanom egy kisebb beszédet a szüleimnek tisztelegve, de a mikrofonhoz sétálva remegő végtagokkal megbotlottam a saját lábamba és legurultam arról a kisebb színpadról. Végül sírógörcsöt kaptam, amit hat órán át nem tudtak még az orvosok sem leállítani. A hat óra is csak azért lett hat óra, mert az orvosok benyugtatóztak. Két teljes napig aludtam mesterséges altatásban, infúzióval ellátva. Shepley nagyon összetört belül, mert azt hitte nagyon komoly szellemi betegség lépett fel nálam. Szerencsére semmilyen betegségnek még csak a nyomát sem találták. Míg Shep be nem töltötte a tizennyolcat, addig a helyi árvaházban nevelkedtünk. Egyszer engem majdnem örökbe is fogadtak. Szellemi fogyatékosnak tetettem magam, így inkább otthagytak, ami azért fájt hiszen ha tényleg ilyen beteg lennék, akkor nem kellenék senkinek. Szerencsére volt egy kedvenc ápolónőm is, akivel nagyon szoros kapcsolatba kerültem. A második anyukámnak számítottam és ezt vele is megosztottam, aminek kifejezettem örült, hiszen szegénynek nem lehetett gyereke, ezért is dolgozott az árvaházban. Shep tizennyolcadik szülinapja után, a szüleink ránk hagyott pénzéből egy albérletet bérelt ki. Törvény szerint engem örökbe kellett volna fogadnia, de a nővérek tudták, hogy testvérek vagyunk és elengedtek vele. Nagyon vigyázott rám, talán jobban is mint saját magára. Rengeteg harcművészetet sajátított el, nagyon rövid idő alatt. Mikor 20 éves lett megalapult a bandánk, persze akkor még mások is voltak benne, sőt a mostani bandatagok közül a régebbibe nem is volt benne mindenki. Azóta is óv mindentől, ezért is tanultam meg én is részben verekedni is. Később kiderült, nagy tehetségem van hozzá, így én is részt vettem a bunyós estéken. Gondolat menetemet a csengő zaja szakította félbe. Ötven méterre lehettem az épülettől, amit rohanva tettem meg. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. A folyosókon kanyarogva betoppantam az előadó terembe, ahol még csak a diákok voltak. Kifújtam a levegőt és próbáltam csillapítani a villámgyors szívverésem.
- Sziasztok – huppantam le a srácok mellett levő székre.
- Szia – köszönt a kottát bújva Max. Izgulásra tippelnék az esetében, hiszen dübög a lábával és a körmét rágja.
- Szia. Mizu? –fordult felé Goe.
- Semmi jó. Majdnem elkéstem, szóval pár másodperce estem be a terembe. Te hogyan viseled a színpadi megjelenést?
- Izgulok, de amint elkezdek majd gitározni elmúlik és nem ennyire vészes – biccent az előbb említett srác felé. Sajnáltam Maxet és teljesen átéreztem, mit is érezhet most. Az előadó terem ajtaja kivágódott és az igazgató lépett be rajta. Legnagyobb meglepetésemre Mandy követte egy mappával a kezében. Most magához képest elég jól válogatta össze a ruháit. Egy fekete bőr csőfamert vett fel egy élénken rikító rózsaszín hosszú ujjú pólóval, amit feltűrt karján. Egy leopárdmintás tűsarkúban kopogott végig a termen, lenéző pillantásokat vetve mindenfelé. Egy szőrmés mellény és egy szív alakú nyaklánc is társult a szettjéhez. Haját kopegyenesre vasalva hagyta a vállára omlani, de közben megtartotta a napszemüvegét is. Az igazgató felment a színpadra, míg a mi kis cicababánk a diákelnökség vezetőjének foglalta el a helyét. Miért pont oda ült le? Ő lenne a vezető? Úgy tudtam, hogy a diákelnökség a diákok előnyeit nézik, de Mandy egyáltalán nem nézte jó szemmel a nála tehetségesebb diákokat, nem mintha a kevésbé tehetségeseket nagyra tartotta volna.
- Kedves felvételiző diá…. – és hirtelen reccsenő és szakadozó hangokat kiadva szólalt fel a mikrofon. – Khm. Nos. Kedves felvételiző diákok. Szeretettel köszöntelek benneteket a meghallgatás napján. Jómagam és az előírt jövőbeli tanáraitok hozunk a bekerülésetek esetéről döntést. Bemutatnám a diákelnökségünk vezetőjét Mandyt, aki végig itt lesz a meghallgatáson és segít nekünk pontozni. Úgy döntöttünk, hogy nem zártkörű esemény lesz, hanem azok az osztályok, akiknek lyukas órájuk van, azok itt töltik annak az idejét, mielőtt tönkre menne ismét valami az épületben. Szünetekben is akármelyik diák és tanító benézhet, de akkor nektek is szünetetek lesz. Holnap nem kell jönni iskolába, mivel akkor postázzuk az eredményeket. Aki felvételt nyert azt következő nap várom az irodám előtt reggel. Köszönöm a figyelmet, kezdhetjük a meghallgatást – foglalt helyet Mandy mellett. Az egyik tanár felolvasta az első páros nevét. Szerencsére nem mi voltunk azok. A két lány dalt írt, csak úgy mint mi. Ők annyi különbséggel oldották meg, hogy éneklés közben gitároztak. Vagyis csak a barna hajú lány gitározott, a másik zongorázott éneklés közben. Szerintem túl érzelmesre sikerült a daluk, viszont ahogy előadták az nagyon jó volt. Láttam az arcukon átfutott érzelmekből, hogy régi emlékek kerültek bele a dalba, hiszen a fekete hajú lány el is sírta magát a közepénél, de nem esett ki a szerepéből. A produkció végeztével többen állva tapsoltak nekik, míg Mandy csak lenéző pillantásokat vetett a lányok felé. Az állva tapsolók között mi hárman is ott voltunk. A következő előadó valamilyen Naomi volt, aki egy fiút kapott partneréül. Egy színdarabot adtak elő. A lényege annyi volt, hogy a lány fiúnak adta ki magát, mert teljesen belezúgott a srácba. A haverja lett és még a focicsapatba is bekerült. Egyszer a fiú - furcsa módon – kiöntötte a szívét a beöltözött lánynak. A fiú bánata szerelmi bánat volt. Beleszeretett egy lányba, akit már egy jó ideje nem látott. Persze ennek az okát nem értette, hiszen az a lány a szomszédja volt és minden nap szokta figyelni az ablakából. Mint később kiderült, a lányt Linettenek hívják. Ez a lány nem volt más, mint a beöltözött haverja. Nem tudta hogyan mondhatná el neki. Végül a fiú addig kutakodott a lány után, míg rá nem jött a titkára. Nagyot csalódott benne és végképp elveszítették egymás barátságát. Végül a lány iránt érzett szerelme legyőzte benne a düht és megbocsátott neki. Később össze is jöttek. Nekem egy kicsit nyálas volt a vége, de összegezve jól megírták az egészet. Ők is kaptak tapsot, bár nekik nem állt fel senki. Az igazgató és a többi tanár is akik az asztalnál ültek elöl, valamit firkáltak a nekik szánt papírra és már szólították is a következő párost. Most két lány állt meg a színpad közepén. Meglepetésemre ők is színdarabbal készültek. A táskámba nyúltam a dalszövegért, hogy még párszor át tudjam futni, mielőtt mi jönnénk. Sajnos akármikor kiszólíthattak minket, hiszen a sorrend változott. A kedvük szerint szólítanak mindenkit. Ezt onnan tudtam megállapítani, hogy az előző páros lett volna az utolsó, a mostani körülbelül a közepe felé jönne, a legelső pedig előttünk. Úgyhogy átvariálták az egészet. Fogadni mernék rá, hogy Mandy keze is benne volt az ügyben. Csak remélni tudtam, nem szól bele a mi produkciónkba előadás közben, mint a mostani fellépőknél. Úgy éreztem hamarosan mi jövünk. Szóltam a fiúknak is, nézegessék át ők is a kottákat. Megérzésem beigazolódott, ugyanis minket szólítottak következőnek. Az egyik ott lévő diák adott a kezembe egy mikrofont, majd sok sikert kívánt, amit egy mosollyal köszöntem meg. A színpad közepén megálltam, a mikrofont a tartóba elhelyeztem és az igazgatót figyeltem, aki egy bólintással a tudtunkra adta, hogy kezdhetjük. Hirtelen kivágódott a terem ajtaja és egy hadseregnyi diák özönlött be és még pár tanár is. Hirtelen az jutott eszembe, lehet Mandy üzent mindenkinek, de a tanárok láttán kicsit megnyugodtam, mivel lehet ők hozták le az osztályukat. Eleve is izgultam ez az egész miatt, de így, ennyi ember előtt ez csak fokozódott. Félve hátrapillantottam Maxre, aki szintén görcsösen pásztázta a tömeget. George magabiztos mosollyal fordult felém, és némán egy „nincs semmi baj, meg tudod csinálni, hisz képes vagy rá”-t tátogott. Max leütötte az első hangokat, majd Goerge is pengetni kezdte a gitárt, végül én is. A dallamok magával repítettek volna, ha nem jön rám a lámpaláz, miszerint mindjárt énekelnem kell ennyi ember előtt. Kinyitottam a számat de nem jött ki hang rajta. A dal az én részemhez ért, mire újból próbáltam kipréselni a számból a dalszöveget. A szavak úgy buktak ki belőlem, mintha világ életemben ezt a szöveget mondta volna. Elfeledkeztem mindenről, kizártam a külvilágot, a tanárokat, az igazgatót, Mandyt, a közönséget, egy szóval mindent. Csak én számítottam és a zene, ami körül vett. Úgy éreztem, mintha szárnyalnék, felszabadultam minden alól.

*

A lámpák fényei halványulni kezdtek, de pár erősebb fényűt a színpad felé irányítottak. Ennek köszönhetően nem sok mindent láttam, hiszen mindegyik a szemembe világított. Szerencsémre lekapcsolták őket és csak a gyér világításúakat hagyták égve. George és Max mellém jöttek, így középre kerültem. A közönséget végigpásztázva nem hittem se a szememnek, se a fülemnek. Az egész közönség állva tapsolt, ujjongott, füttyögött. Természetesen egy valaki ismét csak lenéző és szúrós pillantásokkal illetett meg minket. Nem különösebben érdekelt. Ahogy kezdett csillapodni a hangzavar, az ajtóban egy váratlan személyt láttam meg, aki büszkén tapsolt oldalán egy hozzám közel álló személlyel. Lesétáltam a színpadról és visszaadtam a srácnak a mikrofont. Míg Max és George visszaültek a helyünkre, én a diákok közt cikázva törtem az ajtó felé. Mire odaértem nem láttam senkit. Kiléptem az előadóteremből, hátha kijöttek a tömegből. Hirtelen valami a nyakamba ugrott és elkezdett össze-vissza ölelgetni.

- Olyan büszkék vagyunk rád – szipogott a nyakamba. - Kár, hogy a többiek ezt nem látták – engedett szorításából, így a szemembe tudott nézni.
- Nagyon ügyes voltál törpe! – ölelt magához Shepley is.
- TÖRPE? – húztam fel értetlenül a szemöldököm.
- A srácok ma délelőtt beceneveken gondolkoztak, és mivel te vagy a legfiatalabb a bandában törpének kereszteltek el – adott választ Nora.
- De én nem is voltam ott –fontam magam előtt össze a kezemet.
- Ne rám nézz – emelte maga elé védekezően a kezét Shep.
- Logas kisasszony! Azonnal jöjjön be, vagy mínusz pontokat kap a felvételijében – jött oda hozzánk egy tanár.
- Elnézést, már megyek is – bólintottam helyeslően, hogy értettem. Elköszöntem bátyáméktól, majd visszaslattyogtam a terembe. Még mindig tömve volt diákokkal, de nem zavartatva magam, a legelejére sétáltam és helyet foglaltam.
- Lemaradtál egy egész jó párosról – súgta nekem Max.
- Pszt! – hallottam a hátam mögül. Nem tudom kinek szólt a pisszegés, de már egy idő után kezdett az idegeimre menni, hogy az a valaki nem képes oda figyelni a pisszegő személyre. Hátrafordulva rájöttem, én vagyok az a barom, aki nem figyel. Nathen biccentett egyet a fejével az ajtó felé, vagyis gondolom ki akar menni. Körbepillantottam, szerencsémre minden tanár az előadást nézte. Lassan felálltam és kiosontam a teremből.
- Nat? – fordultam balra, de hirtelen egy kéz tekeredett rá a kezemre, ami a másik irányba húzott.
- Én vagyok az, nyugi – ölelt át. Az ölelése csillapította a remegésem a félelemtől, de a hasamban lévő lepkeháborút már kevésbé. – Nagyon jók voltatok. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó hangod van – mosolygott felém, ami miatt enyhe pírba öltözött az arcom. Hirtelen lábdobogások zaját hallottam a folyosó végéről. Egy sötét, igen termetes alkat tűnt fel, majd egyre közeledve hozzánk, háta mögül kilépett ismét egy izomkolosszushoz hasonló férfi. Az arcukat nem takarta semmi, mégis, mintha nem most látnám őket először. A kopasznak egy hatalmas vágás szelte ketté az arcát keresztbe, a másiknak úgyszintén, csak neki fordítva. Nathen arcára pillantottam, amin meglepődöttséget, félelmet, kétségbeesést tükrözött.
- Fuss – súgta a fülembe. – Majd elintézem valahogyan őket, de te menekülj – mondta. Egy nemleges fejrázással adtam a tudtára, hogy igenis maradok. Elég sokáig időzhetett rajta a tekintetem, ugyanis a következő pillanatban elrántották mellőlem és a földre lökték, mint egy rongybabát. Aggódtam érte. A fájdalomtól keserűen felnyögött, majd próbált felállni. A mögötte álló pasas egy baseballütőt húzott elő és egy hatalmasat vert Natre. Biztos voltam benne, hogy elvesztette az eszméletét. Mind a két fickó felém fordult, mire apró lépésekben kezdtem hátrálni. Nem voltam olyan gyors, mint szerettem volna, így az ütő felém is lendült egy nagyot. Szerencsére sikerült elhajolnom, de hirtelen egy széles mellkasnak ütköztem. Félve kaptam a tekintetemet a hátam mögé. Éles fájdalom nyilallt a fejembe. Odakaptam a kezem. Próbáltam kitalálni mi folyik le a halántékomnál, egyenes át az arcomon. A vérem ízét éreztem a számba, azt hittem kiharaptam, vagy valami hasonló. Tévedtem. A fejem tetejéről folytak a vércseppek, a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, mikor megéreztem a hátamon is egy hatalmas ütést. Térdeim összecsuklottak alattam és szétterültem a padlón. A látásom kezdett homályossá válni, később már csak foltokban láttam az előttem fekvő, eszméletlen Nahtent, végül mindent a sötétség fátyla vett körül…