2013. november 22., péntek

Chapter 03.

Drága olvasóim!
Tudom, rengeteget késtem a résszel, és emiatt kérlek ne haragudjatok. Nagyon kevés időm van írni, amit próbálok beosztani, hiszen rengeteget kell tanulnom, így nyolcadikba, de nem is untatlak ezzel titeket. Ezt a fejezetet egy kicsit hosszabbra terveztem, de majd a következőt próbálom hosszabbra. Remélem tetszeni fog nektek és hagytok valami nyomot magatok után, mint az előző fejezethez, hiszen nagyon jól estek a komik, a pipáknak is nagyon örültem. De nem is "beszélek" nektek tovább, hanem jöjjön a várva várt rész. Jó olvasást hozzá!

Elody.xx

Szeptember 3.
The hearing
Brick By Boring Brick
A nap sugarai már szinte megvakítottak, pedig a szemem még csukva volt. Az álmom gyönyörű volt. Vissza akartam térni az álomvilágomba, amit az előbb otthagytam. Sajnos nem tudtam. Pedig nagyon szívesen átélném újra. Aprókat pislogva nyitottam ki a szemeimet. Nyújtózkodtam egy nagyot, de a kezem bele ütközött valamibe. Oda pillantva inkább valakibe. Damien édesen szuszogott mellettem. Ritkán láttam ilyen nyugodtnak. A szája sarkába adtam egy apró puszit, mire álmában elmosolyodott. A pillangók felkeltek a hasamban. Halkan próbáltam kikászálódni az ágyból, hogy megnézzem hány óra. Fél hat múlt pár perccel. Remek! Utálok ilyen korán kelni, de ha vissza aludnék sose kelnék fel. Megfordultam és a békésen szunyókáló Damient néztem. Viszont egy dolgot nem értettem. Vagyis több mindent, de van egy valami, ami sokkal fontosabb mint a többi. Mit keres az ágyamban Damien? Hogy jutott be, mikor nem vagyok mélyen alvó? Valamit csináltunk az este? Ha igen, akkor mit? Annyi minden kavargott a fejemben. Miért kell ilyen sok megválaszolatlan kérdésnek lennie az életben? Lementem a konyhába és meglepetésemre senkit nem találtam ott. Még a nappaliban sem. Eleinte furcsálltam de ha jobban belegondolok kétlem, hogy a többiek hat előtt keljenek. A hűtőhöz mentem megnézni mit ehetek reggelire. Nem sok minden volt benne. Kivettem a tejet, majd be is csuktam az ajtót. Kiöntöttem egy bögrébe és megmelegítettem. Kerestem kakaóport, majd  beletettem a tejbe. A kakaómat szürcsölgetve észrevettem egy zacskót a mikró mögül kilógni. Mi a fene lehet az? Kihúztam és nem hittem a szememnek. Egy nagy darab kakaós csigát rejtett. Gondolom valamelyik fiú duginasija. Jó ízűen kezdtem el enni a kakaóm mellé. Hatra meg is reggeliztem. A tányért és a bögrét a mosogatóba tettem, de mivel csak ez a két dolog volt benne gondoltam elmosom őket. Közben elkezdtem dúdolni a Brick By Boring Brick dallamát, amiből halk éneklés lett. Hirtelen két kéz fogta közre a derekam és az illető egy cuppanós puszit hagyott a nyakamon.
- Jó reggel hercegnő – támasztotta fejét a vállamra. – Jól aludtál? – éreztem, ahogyan mosolyog. Akkor már biztos Damien az. Mondjuk a hangjáról egyből felismertem, de ez még nyilvánvalóbbá tette. Befejeztem a mosogatást és megfordultam az ölelésében, hogy vele szemben legyek. A szám kinyílt, mert mondani akartam valamit, de szavak nélkül tátva maradt, ugyanis egy szál boxerben volt és elém tárult a kidolgozott felsőteste, amit néhány helyen tetoválások díszítettek.
- Neked is reggelt – nyögtem ki végül. – És igen jól aludtam. De nem tudom, miért voltál reggel az ágyamban. Mit kerestél egyáltalán ott?
- Nem emlékszel semmire? – lepődött meg. Mintha a csalódás apró árnyalatát látnám a szemében tükrözni. – Tényleg semmire sem emlékszel? – kérdezte most már szomorúan.
- Nem, sajnálom – sütöttem le a szemeimet. Mi van akkor, ha valami fontos történt kettőnk közt tegnap este? Például bevallotta az érzelmeit irántam és én is bevallottam az iránta érzett szerelmem, végül összejöttünk.
- Gyere, üljünk le a nappaliba és mindent elmesélek – fogta meg a kezem, majd ujjait lassan az enyéimre kulcsolta. A kanapé felé ment és le is ült. Engem az ölébe húzott, bár meglepődtem cselekedetén, nagyon jól esett a gesztusa. – Egyszer még régebben mesélted nagyon félsz a viharoktól egy kis kori trauma miatt – erre bólintottam egyet, mivel így is van. Sokan csúfoltak régen emiatt, de már nem nagyon érdekel, mivel sokan megértik a problémám. – Szóval tegnap este nagy vihar volt. Apró kopogásra ébredtem, nem tudtam ki vagy mi lehet az éjfél körül. Kinyitottam és veled találtam szembe magam. A kezedet magad köré fonva reszkettél és félve néztél felém. Meg kérdeztem minden rendben, mire te könnyes szemekkel hozzám bújtál. Visszakísértelek a szobádba és melléd feküdtem. Egész este beszélgettünk, mert kérted tereljem el a figyelmed a viharról és – szívta be mélyen a levegőt. – Mindenre kíváncsi vagy?
- Igen – fontam kezem a nyaka köré, majd a mellkasának dőltem.
- Aztán kérted, hogy maradjak ott veled, míg el nem alszol. Mikor már elaludtál olyan békésnek és nyugodtnak látszottál. Ahogy aludtál gyönyörű voltál és nem bírtam magammal – itt megállt, nyelt egy nagyot, majd folytatta – megcsókoltalak álmodban. Meglepődtem, mert csukva volt a szemed mégis visszacsókoltál. Mikor elhúztam a fejem kinyitottad a szemed én pedig nagyon megijedtem, nem akartalak felébreszteni. Végül te kezdeményeztél, vagyis te csókoltál meg. Én nem tudom mi volt az este, de én nem bántam meg – mosolygott féloldalasan. Ezt nem hiszem el! Miért pont akkor kell csókolóznom Damiennel, mikor magamnál sem vagyok? Szívesen átélném, de ez lehetetlen. Még nem vallotta be az érzéseit, szóval úgy kell tennem mint aki semmit nem tud. Vagyis azt is képzelhetem, hogy lehet csak kihasználni akar perpillanat. Ilyenkor mit kéne csinálnom? Valaki nyugodtan megmondhatná! Várjunk csak egy percet! A mai napomat azzal kezdtem, milyen csodálatosat álmodtam. Ugyan ezt álmodtam. Vagy nem is álom volt? Valóban minden megtörtént?
- Sajnálom, de még mindig nem emlékszem rá – fúrtam fejem a mellkasába, ne lássa az arcom.
- Persze megértem – sóhajtotta. Próbálta erősnek tettetni magát, de láttam rajta a fájdalmat, amit okoztam neki. Sugárzott róla a fájdalom, kétségbeesés árnyalatai. – De neked nem kéne készülődni? – varázsolt mosolyt az arcára. Így már sokkal jobban nézett ki, mint szomorúan.
- Miért hány óra? – forgattam a fejem, hátha megpillantom a konyhában lévő órát.
- Nos. Fél hét múlt pár perccel.
- Mi? – pattantam fel az öléből. – Még azt sem tudom mit kéne felvennem, pedig most fontos lenne.
- Vedd fel a tegnapi ruhád. Abban szexi voltál – kacsintott kacéran felém Damien.
- Meggágyultál? – nevettem. – Ha tegnap abba voltam, akkor ma nem abba kéne mennem. Amúgy is véres, szóval az kilőve – vettem gondolkodóba a formát. Szemeiben a pupillái kitágultak és csak bámultak.
- Véres? – húzta fel még a szemöldökét is. Tényleg. Még el sem mondtam senkinek a tegnapi bunyómat.
- Igen…. egy picit – mutattam az ujjaimmal mennyire pici. – De most rohannom kell – száguldottam gyorsan fel a lépcsőn, mielőtt további kérdésekkel bombázna le.
- NORA! – rontottam be bátyámék szobájába.
- Ne kiabálj már, te szadista – dobott meg egy párnával Shepley.
- Igen? Mit szeretnél? – fordult felém az ágyon Nora.
- Ma van a meghallgatás – ennyit mondtam. Nem is kellett volna több mindent, hiszen Nora csak úgy kipattant az ágyból, kézen ragadott és a szobámat tűzte ki céljául, ott is a gardróbomat.
- Nézzük csak – nyitotta ki a szekrényem. – Ez nem jó. Ez sem jó. Nem……..nem…….Inkább ez sem…. – és hasonló mondatokat mondva dobálta a háta mögé a szekrényem tartalmát. – Szoknya vagy nadrág?
- Rád bízom – ültem az ágyam végére és lestem ki a fejemből. Ahogy végig gondoltam a napot, kezdtem izgulni.
- Ez tökéletes – dobott az ágyamra egy fekete csőtoppot, hozzá egy fekete alapon virág mintás szoknyát, amihez egy öv is társult. – Ha túl kihívónak érzed, vedd fel ezt is – adott még egy fehér lenge ing félét.
- Miből gondolod, hogy kihívónak veszem?
- Rona – sóhajtott. – Ismerlek már annyira, tudjam miket szoktál hordani. De öltözz gyorsan, mert ha nem lesz jó az összeállítás, akkor kicserélem – ugrándozott ki örömében a szobámból. Gyorsan felkaptam magamra a csőtoppot, majd rá a szoknyát, amit az övvel magamra ’kötöttem’. A tükör elé lépve végig pillantottam magamon. Igaza volt Norának, túl kihívó és nagyon is kiadja a melleimet is. A fehér ing szerűséget is magamra szedtem és pár darab karkötőt kötöttem a kezemre, kiegészítő gyanánt. Egy keresztet ábrázoló nyakláncot akasztottam még a nyakamba, és végre késznek nyilvánítottam magam. Secperc alatt kifésültem a hajam, de közbe elgondolkoztam azon, hogy milyen cipőt is kéne felvennem. A tornacipőm kétlem menne a ruhához, Nora biztos segít ebben is. A lapot, amin a dalszöveg volt belegyömöszöltem a táskámba, ahol viszont nem várt meglepetést találtam. Egy egyszerű fehér boríték volt, egy felirattal az elején: Meghallgatásra. Óvatosan kinyitottam, nem szerettem volna elszakítani. A borítékban egy üresnek látszó papír lapult. Kivettem és az aljára írt szöveget kezdtem olvasni.
„Tudod, az életben nem csak a szép dolgok vannak, látod a csapat sem mindig nyer, hanem előfordul, hogy néha kikap. Tehát az öröm és a fájdalom sokszor együtt jár, és mindkettővel tudni kell jól bánni.”
A lapot visszahelyeztem a borítékba és azt pedig az asztalomra. Táskámat felkapva rohantam le a konyhába, miközben a sós könnyek csípték a szemem. Nem volt lent mindenki, de azonnal kiszúrtam Shepleyt. A táskát leejtettem a földre, majd ahogy csak tudtam, olyan gyorsan jutottam el a bátyámig, akinek a nyakába ugorva szorongattam a vállánál lévő pólóját. Aprókat pislogva és szipogva szorítottam magamhoz. Érezni akartam a szeretetét és a szüleimét is. Az ölelésemet viszonozta és puszit nyomott a hajamra.
- Köszönöm – suttogom halkan a fülébe akadozva a levegő vételem miatt. Úgy érzem mindjárt előtörnek az érzelmeim, amit eddig kordában tudtam tartani és senki sem látott még belülről, hiszen a belső lelkem valahogy egy fekete korommal és sötétséggel ábrázolt puszta, amin semmi nincs. Se fűk, se fák. A talaj be van repedezve és nagyobb mélyedések, árkok szegélyezik a szárazságtól. Itt elöl viszont egy sugárzó, fénnyel körbevett barackfa áll. Nincs sok levél rajta, épphogy csak egy pár. Minden levél egy-egy nevet rejt, akiknek érzem vagy éreztem az irántam való szeretetüket. Régen ez a száraz puszta teljesen vidám, színes és szabadság érzetes volt. Addig a bizonyos estig, amikor már csak az a bizonyos barackfa maradt.
- Tudtam, hogy szükséged lesz rá – suttogta ő is a válaszát a fülembe. Óvatosan lazítottam a szorításomon és lejjebb engedtem a kezem, majd elhúzódtam tőle. Szipogva és könny áztatott arccal néztem körbe a konyhán. Szerencsére még semmi sminket nem raktam fel, így nem mosódott el semmi, ami fekete foltokat hagyhatott volna az arcomon. Damien a konyhába lépve azonnal kiszúrt és magához ölelt.
- Rona jól vagy? Mi történt? – aggodalmaskodott, míg próbált felvenni velem egy szemkontaktust.
- Jól vagyok – töröltem meg a szemem. És erőltettem magamra egy mosolyt.
- Biztos?
- Persze. De most ha megbocsátasz, még el kell készülnöm – kerültem ki Damient és mentem a saját fürdőszobámba. Megmostam hideg vízzel az arcom és szárazra töröltem. Szememet kihúztam egy fekete szemceruzával és szempillaspirált is tettem fel. Egy bordó rúzzsal húztam ki ajkaimat, végül  még egyszer késznek nyilvánítottam magam, már hivatalosan is. Leszaladtam Norát megkeresni, aki még mindig a konyhában volt, annyi különbséggel, hogy most már egy bögrét tartott a kezében. Gondolom kakaó van benne. Nora imádja a kakaót, csak úgy mint én.
- Nora milyen cipőt vegyek fel ehhez? – mutattam végig magamon.
- Adhatok egy egyszerű, fekete magassarkút ha szeretnéd, viszont szerintem a fekete Converse-d is vidd el a suliba, hiszen ismereteim szerint nem sokáig bírod abban.
- Szerintem viszont fordítva csináld – szólalt fel Shepley. – A tornacipődbe menj és csak előadásra vedd át, hiszen Nora jól mondta, nem fogod benne kibírni az egész napot.
- Rendben. Köszi a tanácsot – nyomtam puszit a bátyám homlokára.
- Most jutott eszembe valami fontos Rona – mondta higgadtsággal a hangjában Shep. Gondolom nem lehet akkor már olyan rossz dolog. – Tegnap felhívtak az iskoládból. Pontosabban felhívott az igazgató – nézett mélyen a szemembe. Szerintem azt hitte fogom magam és mindent bevallok neki, de nem tehettem hiszen csak tippem volt arról, hogy miért is kereste fel őt az igazgató. A tippem csak az önvédelmi órán való verekedésig terjedt. – Büszke vagyok rád – fejezte be végül a mondandóját a nagy hatásszünet után. Tárt karokkal indult felém és ölelt meg. Kikerekedett szemmel hitetlenkedve kapkodtam a levegőt, hogy ebbe mégis mi a fene ütött? Furcsállva a dolgot ugyan, de visszaöleltem. Megveregette gyengéden a hátam, majd lassan engedett a szorításán, míg végül a karja saját maga mellett volt.
- Ezt nem értem – mondtam még mindig hitetlenkedve.
- Hallottam a verekedésről – mire a többiek gondolom a verekedés szóra felkapták a fejüket és minket néztek.
- Ezért lennél büszke rám?
- Az egészet tudom, vagyis azt is, hogy miért verted el azt a srácot. Egyszóval büszke vagyok rád – mosolygott széles vigyorral az arcán és mintha némi büszkeséget is sugározna a testtartása. – Egy valamit azért nem értek – vált komorrá a hangulata és nézett komolyan a szemembe. – Miért nem szóltál róla? Sem én, sem senki más nem tudott erről.
- Mert azt mondtad próbáljak ne balhéba kerülni. Szóval azt hittem haragudni fogtok miatta – húztam el a számat. – De most mennem kell a cipőmért a szobámba – indultam el gyorsan, mielőtt tovább boncolgattuk volna a tegnapi napomat. Azt hiszem a szekrényem aljában van a Converse-m. Sajnálatomra nem ott volt. Akkor hol lehet?
- Ezt keresed? – jött be a szobámba Jace, cipőmmel a kezében.
- Én úgy tudtam a szekrényembe hagytam – vontam fel a szemöldököm, mindent tudó pillantással kísérve, mivel biztos voltam benne, hogy műveltek valamit vele.
- Eskü nem én voltam – tette szívéhez a kezét. – Tyler mondta, hogy adjam oda neked, mert ez így kevesebb gyanút von utána. Ja meg neked erről nem szabad tudnod – csapott hirtelen a szájára, amin magamban jót mosolyogtam. Gondolom eszébe jutott miket is mondott el az imént nekem. Jace a banda legfiatalabb tagja, ha engem nem nézünk. Néha olyan édes tud lenni, azzal az ártatlan gyerekpofijával, ami Tylernek ugyebár már nincs, pedig csak egy év van közöttük. Mindig vele végezteti el a végmunkát a szívatásai után. Úgy sajnálom ilyenkor, hiszen ha nem kotyogná ki szinte mindig az egész utasítást amit végre kell hajtani, akkor valószínűleg rajta csattanna a dühöm is.
- Nem árulom el neki, nyugi. Feltéve, ha visszakapom a cipőm – nyújtottam ki érte a kezem. Készségesen átadta, majd sarkon fordult és elhagyta a szobámat. Gyorsan magamra kaptam a cipőm, megigazítottam a hajam, megnéztem magam a tükörbe, mert ki ne lenne kíváncsi a végső összhangra. Magabiztos mosollyal tértem vissza a konyhába.
- Tessék előkerestem neked – adta a kezembe Nora a beígért cipőt.
- Köszi – tettem bele a táskámba. – Nem tudja valaki, hogy mennyi az idő? – fordultam körbe, de mindenki csak nemlegesen rázta a fejét. A telefonomat előkapva rápillantottam az órára és majd kiugrott a szemem az ijedségtől. Felkaptam a tatyómat a vállamra és már rohantam is a suli felé.
- Sziasztok – kiáltottam még vissza egy utolsót a többieknek, mielőtt bezártam volna az ajtót. Az utat gyors léptekkel a gondolataimba mélyedve tettem meg. Kíváncsi vagyok a többiek előadására. Vajon vannak olyanok is, akik színdarabot adnak elő? Vajon mindenki bekerül majd a suliba vagy kiszűrik a tehetségeseket külön? Szerencsémre nem vagyok se lámpalázas, sem pedig izgulós fajta. Anya mindig megtudott nyugtatni színpadi szereplés előtt, hiszen kiskoromban nagyon féltem a szerepléstől. A legrosszabb élményem is ezzel köthető össze. Másodikos lehettem, mikor a karácsonyi előadást előadó osztálynak szavazták meg az én osztályom. Énekeltünk. Körülbelül a darab közepén járhattunk és az én szóló részem jött. Minden lámpa és minden szempár rám szegeződött. A harmadik hang után lehánytam az előttem lévő srácot. Hát ennyit az én híres szerepléseimről. Azóta is nagyon haragszik rám, pedig milliószor bocsánatot kértem tőle. A pedagógusok azóta sosem állítottak semmilyen szereplésre be. A félelmem újra előjött a szüleim halála után, mivel eddig mindig anyu segített leküzdeni. A temetésen el kellett volna mondanom egy kisebb beszédet a szüleimnek tisztelegve, de a mikrofonhoz sétálva remegő végtagokkal megbotlottam a saját lábamba és legurultam arról a kisebb színpadról. Végül sírógörcsöt kaptam, amit hat órán át nem tudtak még az orvosok sem leállítani. A hat óra is csak azért lett hat óra, mert az orvosok benyugtatóztak. Két teljes napig aludtam mesterséges altatásban, infúzióval ellátva. Shepley nagyon összetört belül, mert azt hitte nagyon komoly szellemi betegség lépett fel nálam. Szerencsére semmilyen betegségnek még csak a nyomát sem találták. Míg Shep be nem töltötte a tizennyolcat, addig a helyi árvaházban nevelkedtünk. Egyszer engem majdnem örökbe is fogadtak. Szellemi fogyatékosnak tetettem magam, így inkább otthagytak, ami azért fájt hiszen ha tényleg ilyen beteg lennék, akkor nem kellenék senkinek. Szerencsére volt egy kedvenc ápolónőm is, akivel nagyon szoros kapcsolatba kerültem. A második anyukámnak számítottam és ezt vele is megosztottam, aminek kifejezettem örült, hiszen szegénynek nem lehetett gyereke, ezért is dolgozott az árvaházban. Shep tizennyolcadik szülinapja után, a szüleink ránk hagyott pénzéből egy albérletet bérelt ki. Törvény szerint engem örökbe kellett volna fogadnia, de a nővérek tudták, hogy testvérek vagyunk és elengedtek vele. Nagyon vigyázott rám, talán jobban is mint saját magára. Rengeteg harcművészetet sajátított el, nagyon rövid idő alatt. Mikor 20 éves lett megalapult a bandánk, persze akkor még mások is voltak benne, sőt a mostani bandatagok közül a régebbibe nem is volt benne mindenki. Azóta is óv mindentől, ezért is tanultam meg én is részben verekedni is. Később kiderült, nagy tehetségem van hozzá, így én is részt vettem a bunyós estéken. Gondolat menetemet a csengő zaja szakította félbe. Ötven méterre lehettem az épülettől, amit rohanva tettem meg. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. A folyosókon kanyarogva betoppantam az előadó terembe, ahol még csak a diákok voltak. Kifújtam a levegőt és próbáltam csillapítani a villámgyors szívverésem.
- Sziasztok – huppantam le a srácok mellett levő székre.
- Szia – köszönt a kottát bújva Max. Izgulásra tippelnék az esetében, hiszen dübög a lábával és a körmét rágja.
- Szia. Mizu? –fordult felé Goe.
- Semmi jó. Majdnem elkéstem, szóval pár másodperce estem be a terembe. Te hogyan viseled a színpadi megjelenést?
- Izgulok, de amint elkezdek majd gitározni elmúlik és nem ennyire vészes – biccent az előbb említett srác felé. Sajnáltam Maxet és teljesen átéreztem, mit is érezhet most. Az előadó terem ajtaja kivágódott és az igazgató lépett be rajta. Legnagyobb meglepetésemre Mandy követte egy mappával a kezében. Most magához képest elég jól válogatta össze a ruháit. Egy fekete bőr csőfamert vett fel egy élénken rikító rózsaszín hosszú ujjú pólóval, amit feltűrt karján. Egy leopárdmintás tűsarkúban kopogott végig a termen, lenéző pillantásokat vetve mindenfelé. Egy szőrmés mellény és egy szív alakú nyaklánc is társult a szettjéhez. Haját kopegyenesre vasalva hagyta a vállára omlani, de közben megtartotta a napszemüvegét is. Az igazgató felment a színpadra, míg a mi kis cicababánk a diákelnökség vezetőjének foglalta el a helyét. Miért pont oda ült le? Ő lenne a vezető? Úgy tudtam, hogy a diákelnökség a diákok előnyeit nézik, de Mandy egyáltalán nem nézte jó szemmel a nála tehetségesebb diákokat, nem mintha a kevésbé tehetségeseket nagyra tartotta volna.
- Kedves felvételiző diá…. – és hirtelen reccsenő és szakadozó hangokat kiadva szólalt fel a mikrofon. – Khm. Nos. Kedves felvételiző diákok. Szeretettel köszöntelek benneteket a meghallgatás napján. Jómagam és az előírt jövőbeli tanáraitok hozunk a bekerülésetek esetéről döntést. Bemutatnám a diákelnökségünk vezetőjét Mandyt, aki végig itt lesz a meghallgatáson és segít nekünk pontozni. Úgy döntöttünk, hogy nem zártkörű esemény lesz, hanem azok az osztályok, akiknek lyukas órájuk van, azok itt töltik annak az idejét, mielőtt tönkre menne ismét valami az épületben. Szünetekben is akármelyik diák és tanító benézhet, de akkor nektek is szünetetek lesz. Holnap nem kell jönni iskolába, mivel akkor postázzuk az eredményeket. Aki felvételt nyert azt következő nap várom az irodám előtt reggel. Köszönöm a figyelmet, kezdhetjük a meghallgatást – foglalt helyet Mandy mellett. Az egyik tanár felolvasta az első páros nevét. Szerencsére nem mi voltunk azok. A két lány dalt írt, csak úgy mint mi. Ők annyi különbséggel oldották meg, hogy éneklés közben gitároztak. Vagyis csak a barna hajú lány gitározott, a másik zongorázott éneklés közben. Szerintem túl érzelmesre sikerült a daluk, viszont ahogy előadták az nagyon jó volt. Láttam az arcukon átfutott érzelmekből, hogy régi emlékek kerültek bele a dalba, hiszen a fekete hajú lány el is sírta magát a közepénél, de nem esett ki a szerepéből. A produkció végeztével többen állva tapsoltak nekik, míg Mandy csak lenéző pillantásokat vetett a lányok felé. Az állva tapsolók között mi hárman is ott voltunk. A következő előadó valamilyen Naomi volt, aki egy fiút kapott partneréül. Egy színdarabot adtak elő. A lényege annyi volt, hogy a lány fiúnak adta ki magát, mert teljesen belezúgott a srácba. A haverja lett és még a focicsapatba is bekerült. Egyszer a fiú - furcsa módon – kiöntötte a szívét a beöltözött lánynak. A fiú bánata szerelmi bánat volt. Beleszeretett egy lányba, akit már egy jó ideje nem látott. Persze ennek az okát nem értette, hiszen az a lány a szomszédja volt és minden nap szokta figyelni az ablakából. Mint később kiderült, a lányt Linettenek hívják. Ez a lány nem volt más, mint a beöltözött haverja. Nem tudta hogyan mondhatná el neki. Végül a fiú addig kutakodott a lány után, míg rá nem jött a titkára. Nagyot csalódott benne és végképp elveszítették egymás barátságát. Végül a lány iránt érzett szerelme legyőzte benne a düht és megbocsátott neki. Később össze is jöttek. Nekem egy kicsit nyálas volt a vége, de összegezve jól megírták az egészet. Ők is kaptak tapsot, bár nekik nem állt fel senki. Az igazgató és a többi tanár is akik az asztalnál ültek elöl, valamit firkáltak a nekik szánt papírra és már szólították is a következő párost. Most két lány állt meg a színpad közepén. Meglepetésemre ők is színdarabbal készültek. A táskámba nyúltam a dalszövegért, hogy még párszor át tudjam futni, mielőtt mi jönnénk. Sajnos akármikor kiszólíthattak minket, hiszen a sorrend változott. A kedvük szerint szólítanak mindenkit. Ezt onnan tudtam megállapítani, hogy az előző páros lett volna az utolsó, a mostani körülbelül a közepe felé jönne, a legelső pedig előttünk. Úgyhogy átvariálták az egészet. Fogadni mernék rá, hogy Mandy keze is benne volt az ügyben. Csak remélni tudtam, nem szól bele a mi produkciónkba előadás közben, mint a mostani fellépőknél. Úgy éreztem hamarosan mi jövünk. Szóltam a fiúknak is, nézegessék át ők is a kottákat. Megérzésem beigazolódott, ugyanis minket szólítottak következőnek. Az egyik ott lévő diák adott a kezembe egy mikrofont, majd sok sikert kívánt, amit egy mosollyal köszöntem meg. A színpad közepén megálltam, a mikrofont a tartóba elhelyeztem és az igazgatót figyeltem, aki egy bólintással a tudtunkra adta, hogy kezdhetjük. Hirtelen kivágódott a terem ajtaja és egy hadseregnyi diák özönlött be és még pár tanár is. Hirtelen az jutott eszembe, lehet Mandy üzent mindenkinek, de a tanárok láttán kicsit megnyugodtam, mivel lehet ők hozták le az osztályukat. Eleve is izgultam ez az egész miatt, de így, ennyi ember előtt ez csak fokozódott. Félve hátrapillantottam Maxre, aki szintén görcsösen pásztázta a tömeget. George magabiztos mosollyal fordult felém, és némán egy „nincs semmi baj, meg tudod csinálni, hisz képes vagy rá”-t tátogott. Max leütötte az első hangokat, majd Goerge is pengetni kezdte a gitárt, végül én is. A dallamok magával repítettek volna, ha nem jön rám a lámpaláz, miszerint mindjárt énekelnem kell ennyi ember előtt. Kinyitottam a számat de nem jött ki hang rajta. A dal az én részemhez ért, mire újból próbáltam kipréselni a számból a dalszöveget. A szavak úgy buktak ki belőlem, mintha világ életemben ezt a szöveget mondta volna. Elfeledkeztem mindenről, kizártam a külvilágot, a tanárokat, az igazgatót, Mandyt, a közönséget, egy szóval mindent. Csak én számítottam és a zene, ami körül vett. Úgy éreztem, mintha szárnyalnék, felszabadultam minden alól.
*
A lámpák fényei halványulni kezdtek, de pár erősebb fényűt a színpad felé irányítottak. Ennek köszönhetően nem sok mindent láttam, hiszen mindegyik a szemembe világított. Szerencsémre lekapcsolták őket és csak a gyér világításúakat hagyták égve. George és Max mellém jöttek, így középre kerültem. A közönséget végigpásztázva nem hittem se a szememnek, se a fülemnek. Az egész közönség állva tapsolt, ujjongott, füttyögött. Természetesen egy valaki ismét csak lenéző és szúrós pillantásokkal illetett meg minket. Nem különösebben érdekelt. Ahogy kezdett csillapodni a hangzavar, az ajtóban egy váratlan személyt láttam meg, aki büszkén tapsolt oldalán egy hozzám közel álló személlyel. Lesétáltam a színpadról és visszaadtam a srácnak a mikrofont. Míg Max és George visszaültek a helyünkre, én a diákok közt cikázva törtem az ajtó felé. Mire odaértem nem láttam senkit. Kiléptem az előadóteremből, hátha kijöttek a tömegből. Hirtelen valami a nyakamba ugrott és elkezdett össze-vissza ölelgetni.
- Olyan büszkék vagyunk rád – szipogott a nyakamba. - Kár, hogy a többiek ezt nem látták – engedett szorításából, így a szemembe tudott nézni.
- Nagyon ügyes voltál törpe! – ölelt magához Shepley is.
- TÖRPE? – húztam fel értetlenül a szemöldököm.
- A srácok ma délelőtt beceneveken gondolkoztak, és mivel te vagy a legfiatalabb a bandában törpének kereszteltek el – adott választ Nora.
- De én nem is voltam ott –fontam magam előtt össze a kezemet.
- Ne rám nézz – emelte maga elé védekezően a kezét Shep.
- Logas kisasszony! Azonnal jöjjön be, vagy mínusz pontokat kap a felvételijében – jött oda hozzánk egy tanár.
- Elnézést, már megyek is – bólintottam helyeslően, hogy értettem. Elköszöntem bátyáméktól, majd visszaslattyogtam a terembe. Még mindig tömve volt diákokkal, de nem zavartatva magam, a legelejére sétáltam és helyet foglaltam.
- Lemaradtál egy egész jó párosról – súgta nekem Max.
- Pszt! – hallottam a hátam mögül. Nem tudom kinek szólt a pisszegés, de már egy idő után kezdett az idegeimre menni, hogy az a valaki nem képes oda figyelni a pisszegő személyre. Hátrafordulva rájöttem, én vagyok az a barom, aki nem figyel. Nathen biccentett egyet a fejével az ajtó felé, vagyis gondolom ki akar menni. Körbepillantottam, szerencsémre minden tanár az előadást nézte. Lassan felálltam és kiosontam a teremből.
- Nat? – fordultam balra, de hirtelen egy kéz tekeredett rá a kezemre, ami a másik irányba húzott.
- Én vagyok az, nyugi – ölelt át. Az ölelése csillapította a remegésem a félelemtől, de a hasamban lévő lepkeháborút már kevésbé. – Nagyon jók voltatok. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó hangod van – mosolygott felém, ami miatt enyhe pírba öltözött az arcom. Hirtelen lábdobogások zaját hallottam a folyosó végéről. Egy sötét, igen termetes alkat tűnt fel, majd egyre közeledve hozzánk, háta mögül kilépett ismét egy izomkolosszushoz hasonló férfi. Az arcukat nem takarta semmi, mégis, mintha nem most látnám őket először. A kopasznak egy hatalmas vágás szelte ketté az arcát keresztbe, a másiknak úgyszintén, csak neki fordítva. Nathen arcára pillantottam, amin meglepődöttséget, félelmet, kétségbeesést tükrözött.
- Fuss – súgta a fülembe. – Majd elintézem valahogyan őket, de te menekülj – mondta. Egy nemleges fejrázással adtam a tudtára, hogy igenis maradok. Elég sokáig időzhetett rajta a tekintetem, ugyanis a következő pillanatban elrántották mellőlem és a földre lökték, mint egy rongybabát. Aggódtam érte. A fájdalomtól keserűen felnyögött, majd próbált felállni. A mögötte álló pasas egy baseballütőt húzott elő és egy hatalmasat vert Natre. Biztos voltam benne, hogy elvesztette az eszméletét. Mind a két fickó felém fordult, mire apró lépésekben kezdtem hátrálni. Nem voltam olyan gyors, mint szerettem volna, így az ütő felém is lendült egy nagyot. Szerencsére sikerült elhajolnom, de hirtelen egy széles mellkasnak ütköztem. Félve kaptam a tekintetemet a hátam mögé. Éles fájdalom nyilallt a fejembe. Odakaptam a kezem. Próbáltam kitalálni mi folyik le a halántékomnál, egyenes át az arcomon. A vérem ízét éreztem a számba, azt hittem kiharaptam, vagy valami hasonló. Tévedtem. A fejem tetejéről folytak a vércseppek, a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, mikor megéreztem a hátamon is egy hatalmas ütést. Térdeim összecsuklottak alattam és szétterültem a padlón. A látásom kezdett homályossá válni, később már csak foltokban láttam az előttem fekvő, eszméletlen Nahtent, végül mindent a sötétség fátyla vett körül…