Chapter 04.

Drága olvasók! Tudom, tudom rengetegnél is rengetegebbet késtem. Sajnálom, tényleg. Nem sorolom fel a rész késésének okait, mivel azzal magamat is untatnám, nemhogy titeket. Utólag is Boldog Karácsonyt mindenkinek, előre is B.U.É.K. szintén mindenkinek. Ez a rész rövidebb lett az eddigieknél, azért is, mert most írtam először E/3-ban, de remélem elnyeri tetszéseteket. Viszont alig hiszem el, hogy 3000 megjelenítést, nem is húzom tovább a szót, következzen a rész.

Elody.xx

Szeptember ?
What happens?

A szoba fehér falaira már régen kiült, az egy hete itt ülő Shepley érzelmei. Kétségbeesés, lelkiismeretfurdalás, szomorúság, hiány, szeretet, de legfőképpen a remény járta a mindennapok perceit. Az ujjperceit tördelve lépett be, a klór és fertőtlenítő szagtól úszó szobába Damien. Szemei csillogva kutatták az ágyon fekvő lányt. Ismét csalódnia kellett, hiszen az elmúlt két órában semmi sem változott. Szemeiben a csillogás elhalványult, de a remény tüze még mindig égett benne.

- Mondtak valamit az orvosok? – fordult a félálomban lévő Shep felé.
- Semmit – temette arcát a tenyerei közé. – Az állapota stabil, szóval nem értik miért nem ébred már fel – szaggatottan fújta ki a levegőt a tüdejéből, ami sírásra utalt. Nem bírta tovább, pár kósza könnycsepp gurult le fáradt, megviselt szemeiből. – Csak a remény maradt – sóhajtott ismét egy fájdalmasat. Damien érzései kudarcba fulladtak. Hasznavehetetlennek érezte magát, hiszen semmit nem tudott segíteni, sem tenni. Rhett lépett be egy virágcsokorral a kezében, mögötte a banda többi tagjaival. Köszöntek egymásnak, majd mindenki helyet foglalt ott, ahol éppen hely jutott neki. A lány látványa mindenki arcára döbbenetet és szomorúságot hozott, a szemekből pedig könnycseppeket morzsolt elő. Jeremy arca rezzenéstelen maradt. Arcára üresség ült ki, semmilyen érzelem nem villant át a szemén, sem az arcán.  A többiek furcsállva nézegették ugyan, de nem tették szóvá.

*

 A nappalokat megállás nélkül váltották az éjszakák, a napok pedig egybefolytak. Shepley már kezdte feladni a reményt. Az időérzéke kudarcba fulladt. Feltápászkodott a székből - már amennyire tudott a fáradtságtól – és a lány mellé ült az ágyra. Kezébe vette a lány meleg, élettel teli kezét és lassan ujjaival körülzárta azt. Hüvelykujjával cirógatni kezdte, mert érezni akarta húga közelségét, még ha tudta, nincs messze tőle. Érezte a teste melegét testvérének a bőrén át, de mintha mérföldekre lettek volna egymástól. Shep szívét lassan fojtotta magába a bánat, szomorúság és a magány. Nem tudott az érzéseinek parancsolni, belátta kezd becsavarodni ezektől az érzésektől. Hirtelen megköszörülte a torkát és sóhajtott egy nagyot.
- Nem tudom, hallasz e vagy sem, de azt hallottam a kómában lévők általában szokták hallani a körülötte lévő dolgokat. Tudod, nagyon hiányzol, Törpe! Nincs olyan nap, amikor ne érezném magam hibásnak miattad. Megvédhettelek volna, mégsem tudtam semmit tenni. Annyira sajnálom…- halkult el a hangja. Szaggatottan szívta be a tüdejébe a kórházi levegőt, majd folytatta. – Rettentően sajnálom. Szeretlek, és hiányzol. Akármit megtennék, csakhogy újra mellettünk legyél.

*

Kissé frusztráltan fészkelődött a székben Shepley. Sokat gondolkodott mostanában és akaratlanul is a múlt emlékei lepték el az elméjét. Például mikor Rona hozzájuk került, vagy az első közös karácsonyuk, a néhai veszekedések apró dolgokon, a szüleik irántuk érzett szeretete. Azon gondolkodott, vajon mit mondana most a szüleinek, vagy mit mondott volna, mikor megtudta Rona kórházba került. Ezekre a kérdésekre nem fog választ kapni, jól tudta ezt, de legalább ezek a kérdések elterelték a figyelmét pár pillanatra aggodalmáról. Feltápászkodott a székről és az ágy szélén foglalt helyet. Kezét az eszméletlen lány kezére zárta, majd lágyan simogatta azt meleg, puha ujjbegyeivel.
- Nem tudom hallod e mikor hozzád beszélek, de remélem igen. Nagyon hiányzol. Tudod, egyre inkább azt érzem, próbára akarsz tenni. Ne kérdezd, miért van ilyen érzésem, mert még magam is keresem a választ rá. Azt sem tudom, milyen próbára teszel – sóhajtott egyet. Mélyet szippantott a fertőtlenítőszagban úszó szoba levegőjéből, majd folytatta. – Mióta itt vagyok melletted, megállás nélkül kattog az agyam a múlton és a jelenen. Tudod, régóta vagyok együtt Norával és én még ugyanolyan fellángolással szeretem, mint mikor a kapcsolatunk még nagyon az elején járt. Tegnap azon törtem a fejem, hogy megkérem a kezét. Szerinted milyen ötlet? Ha erre gondolok, szinte szárnyal a képzeletem, és már a jóval ezután bekövetkező jövőn képzelgek, vajon a menyasszonyi ruhában hogyan fest és egyéb ilyen vele kapcsolatos apróságokon. Viszont félek a választól. Mi van akkor, ha nemet mond? Örülnék, ha itt lennél, mert ebben is tőled kérnék tanácsot, te vágnád a fejemhez az igazadat, hogy miért nem figyelek az apróságokra, amik a nőknél jeleket szimbolizálnak, és te segítenél át ezen az egészen. El sem tudom, mondani mennyire örülnék ennek az egésznek, hiszen mindennek része vagy te is – morzsolódott össze ujjai közt egy könnycsepp, amit letörölt meggyötört, könnyes szeméből. Pillantása az asztalra telepedett, amin egy tányért látott, rajta pár darab süteménnyel. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szája, mikor eszébe a jutott a süti keletkezése a konyhában. – A sütiket Ty és Jace csinálta neked, bár csak arra szolgált, hogy a nővérek egyenek belőle. Mi is kaptunk belőle otthon, nem mondom, hogy finom lett, de azért ehető, ami nagy szó, ugyanis ha belegondol az ember Tynak még életében nem volt konyhai eszköz a kezében villa, kés, és kanálon kívül. Remélték felébredsz az illatára, vagy valami hasonló. Gyakran járnak be hozzád mind a ketten. Jacenek is egyre jobban megy a bunyózás. Például most egyhuzamban öt verekedést nyert meg. Azt mondja, állítólag most tör rajta ki az adrenalin, de én kételkedem ebben. Van egy olyan érzésem, mintha bizonyítani szeretne neked, de ebben nem vagyok biztos. Mostanában szinte semmiben nem vagyok biztos. – Shepet lassan elnyomta az álom. Ismét újabb három napot töltött éberen, alvás nélkül. Bele sem mert gondolni mi lesz akkor, ha elalszik. Ritkán aludt, olyankor is csak azért, mert Norának sikerül rávennie más-más trükkökkel. A kórterem ajtaja nyílt és zárult. Damien került be a szobába, majd odament az alvó bátyóhoz. Gyengéden megrázogatta, hátha felébred. Pislákolva nyitotta ki szemeit Shepley, mire körbe nézett. Tekintete Damianen állapodott meg.
- Menj haza aludd ki magad, majd én itt maradok vele – biccentett a lány felé fejével. Shep így is tett. Damien Rona bal kezéhez ment és a kezébe vette. A tetoválást vizsgálgatta, mert különös módon kezdett a lány kezén eltűnni, pont úgy, ahogy egykoron neki is. Eszébe jutott valami, mi van, ha a lány is olyan, mint ő? Az képtelenség lenne, de igaz, hiszen nem ez az első jele annak, hogy rájöjjön.
- Ismerlek – szólalt meg végül. – Tudom, ez most hülyén hangzott, de jobban ismerlek, mint gondolnád. Tudod, hason szerű lények vagyunk, emberi bőrbe rejtőzve. Gondolom eléggé furán hangzott, amit az előbb mondtam, de ez így igaz. Évezredek óta démoni és angyali vér folyik az ereinkben. Te még érző vagy, ami egy kezdő szekció. Most, hogy a kezedet fogom, hallom a gondolataid. De én már másra is képes vagyok. Érzem, hogy hallasz, mégsem vagyok biztos benne, szóval csak a remény éltet – egyszeriben megcsuklott a hangja. Nem tudta hogyan kifejezni magát. Lehet nem most kellene erről beszélnie neki, hiszen eszméletlenül fekszik egy kórházban lévő szoba négy fala közé zárva. Hogy mit tehetne, ő sem tudta. Lehunyta szemeit, hogy elmeneküljön e világból, oda, ahol senki nem találja…