2013. december 29., vasárnap

Chapter 04.

Drága olvasók! Tudom, tudom rengetegnél is rengetegebbet késtem. Sajnálom, tényleg. Nem sorolom fel a rész késésének okait, mivel azzal magamat is untatnám, nemhogy titeket. Utólag is Boldog Karácsonyt mindenkinek, előre is B.U.É.K. szintén mindenkinek. Ez a rész rövidebb lett az eddigieknél, azért is, mert most írtam először E/3-ban, de remélem elnyeri tetszéseteket. Viszont alig hiszem el, hogy 3000 megjelenítést, nem is húzom tovább a szót, következzen a rész.
Elody.xx

Szeptember ?
What happens?
A szoba fehér falaira már régen kiült, az egy hete itt ülő Shepley érzelmei. Kétségbeesés, lelkiismeretfurdalás, szomorúság, hiány, szeretet, de legfőképpen a remény járta a mindennapok perceit. Az ujjperceit tördelve lépett be, a klór és fertőtlenítő szagtól úszó szobába Damien. Szemei csillogva kutatták az ágyon fekvő lányt. Ismét csalódnia kellett, hiszen az elmúlt két órában semmi sem változott. Szemeiben a csillogás elhalványult, de a remény tüze még mindig égett benne.
- Mondtak valamit az orvosok? – fordult a félálomban lévő Shep felé.
- Semmit – temette arcát a tenyerei közé. – Az állapota stabil, szóval nem értik miért nem ébred már fel – szaggatottan fújta ki a levegőt a tüdejéből, ami sírásra utalt. Nem bírta tovább, pár kósza könnycsepp gurult le fáradt, megviselt szemeiből. – Csak a remény maradt – sóhajtott ismét egy fájdalmasat. Damien érzései kudarcba fulladtak. Hasznavehetetlennek érezte magát, hiszen semmit nem tudott segíteni, sem tenni. Rhett lépett be egy virágcsokorral a kezében, mögötte a banda többi tagjaival. Köszöntek egymásnak, majd mindenki helyet foglalt ott, ahol éppen hely jutott neki. A lány látványa mindenki arcára döbbenetet és szomorúságot hozott, a szemekből pedig könnycseppeket morzsolt elő. Jeremy arca rezzenéstelen maradt. Arcára üresség ült ki, semmilyen érzelem nem villant át a szemén, sem az arcán.  A többiek furcsállva nézegették ugyan, de nem tették szóvá.
*
 A nappalokat megállás nélkül váltották az éjszakák, a napok pedig egybefolytak. Shepley már kezdte feladni a reményt. Az időérzéke kudarcba fulladt. Feltápászkodott a székből - már amennyire tudott a fáradtságtól – és a lány mellé ült az ágyra. Kezébe vette a lány meleg, élettel teli kezét és lassan ujjaival körülzárta azt. Hüvelykujjával cirógatni kezdte, mert érezni akarta húga közelségét, még ha tudta, nincs messze tőle. Érezte a teste melegét testvérének a bőrén át, de mintha mérföldekre lettek volna egymástól. Shep szívét lassan fojtotta magába a bánat, szomorúság és a magány. Nem tudott az érzéseinek parancsolni, belátta kezd becsavarodni ezektől az érzésektől. Hirtelen megköszörülte a torkát és sóhajtott egy nagyot.
- Nem tudom, hallasz e vagy sem, de azt hallottam a kómában lévők általában szokták hallani a körülötte lévő dolgokat. Tudod, nagyon hiányzol, Törpe! Nincs olyan nap, amikor ne érezném magam hibásnak miattad. Megvédhettelek volna, mégsem tudtam semmit tenni. Annyira sajnálom…- halkult el a hangja. Szaggatottan szívta be a tüdejébe a kórházi levegőt, majd folytatta. – Rettentően sajnálom. Szeretlek, és hiányzol. Akármit megtennék, csakhogy újra mellettünk legyél.
*

Kissé frusztráltan fészkelődött a székben Shepley. Sokat gondolkodott mostanában és akaratlanul is a múlt emlékei lepték el az elméjét. Például mikor Rona hozzájuk került, vagy az első közös karácsonyuk, a néhai veszekedések apró dolgokon, a szüleik irántuk érzett szeretete. Azon gondolkodott, vajon mit mondana most a szüleinek, vagy mit mondott volna, mikor megtudta Rona kórházba került. Ezekre a kérdésekre nem fog választ kapni, jól tudta ezt, de legalább ezek a kérdések elterelték a figyelmét pár pillanatra aggodalmáról. Feltápászkodott a székről és az ágy szélén foglalt helyet. Kezét az eszméletlen lány kezére zárta, majd lágyan simogatta azt meleg, puha ujjbegyeivel.
- Nem tudom hallod e mikor hozzád beszélek, de remélem igen. Nagyon hiányzol. Tudod, egyre inkább azt érzem, próbára akarsz tenni. Ne kérdezd, miért van ilyen érzésem, mert még magam is keresem a választ rá. Azt sem tudom, milyen próbára teszel – sóhajtott egyet. Mélyet szippantott a fertőtlenítőszagban úszó szoba levegőjéből, majd folytatta. – Mióta itt vagyok melletted, megállás nélkül kattog az agyam a múlton és a jelenen. Tudod, régóta vagyok együtt Norával és én még ugyanolyan fellángolással szeretem, mint mikor a kapcsolatunk még nagyon az elején járt. Tegnap azon törtem a fejem, hogy megkérem a kezét. Szerinted milyen ötlet? Ha erre gondolok, szinte szárnyal a képzeletem, és már a jóval ezután bekövetkező jövőn képzelgek, vajon a menyasszonyi ruhában hogyan fest és egyéb ilyen vele kapcsolatos apróságokon. Viszont félek a választól. Mi van akkor, ha nemet mond? Örülnék, ha itt lennél, mert ebben is tőled kérnék tanácsot, te vágnád a fejemhez az igazadat, hogy miért nem figyelek az apróságokra, amik a nőknél jeleket szimbolizálnak, és te segítenél át ezen az egészen. El sem tudom, mondani mennyire örülnék ennek az egésznek, hiszen mindennek része vagy te is – morzsolódott össze ujjai közt egy könnycsepp, amit letörölt meggyötört, könnyes szeméből. Pillantása az asztalra telepedett, amin egy tányért látott, rajta pár darab süteménnyel. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szája, mikor eszébe a jutott a süti keletkezése a konyhában. – A sütiket Ty és Jace csinálta neked, bár csak arra szolgált, hogy a nővérek egyenek belőle. Mi is kaptunk belőle otthon, nem mondom, hogy finom lett, de azért ehető, ami nagy szó, ugyanis ha belegondol az ember Tynak még életében nem volt konyhai eszköz a kezében villa, kés, és kanálon kívül. Remélték felébredsz az illatára, vagy valami hasonló. Gyakran járnak be hozzád mind a ketten. Jacenek is egyre jobban megy a bunyózás. Például most egyhuzamban öt verekedést nyert meg. Azt mondja, állítólag most tör rajta ki az adrenalin, de én kételkedem ebben. Van egy olyan érzésem, mintha bizonyítani szeretne neked, de ebben nem vagyok biztos. Mostanában szinte semmiben nem vagyok biztos. – Shepet lassan elnyomta az álom. Ismét újabb három napot töltött éberen, alvás nélkül. Bele sem mert gondolni mi lesz akkor, ha elalszik. Ritkán aludt, olyankor is csak azért, mert Norának sikerül rávennie más-más trükkökkel. A kórterem ajtaja nyílt és zárult. Damien került be a szobába, majd odament az alvó bátyóhoz. Gyengéden megrázogatta, hátha felébred. Pislákolva nyitotta ki szemeit Shepley, mire körbe nézett. Tekintete Damianen állapodott meg.
- Menj haza aludd ki magad, majd én itt maradok vele – biccentett a lány felé fejével. Shep így is tett. Damien Rona bal kezéhez ment és a kezébe vette. A tetoválást vizsgálgatta, mert különös módon kezdett a lány kezén eltűnni, pont úgy, ahogy egykoron neki is. Eszébe jutott valami, mi van, ha a lány is olyan, mint ő? Az képtelenség lenne, de igaz, hiszen nem ez az első jele annak, hogy rájöjjön.
- Ismerlek – szólalt meg végül. – Tudom, ez most hülyén hangzott, de jobban ismerlek, mint gondolnád. Tudod, hason szerű lények vagyunk, emberi bőrbe rejtőzve. Gondolom eléggé furán hangzott, amit az előbb mondtam, de ez így igaz. Évezredek óta démoni és angyali vér folyik az ereinkben. Te még érző vagy, ami egy kezdő szekció. Most, hogy a kezedet fogom, hallom a gondolataid. De én már másra is képes vagyok. Érzem, hogy hallasz, mégsem vagyok biztos benne, szóval csak a remény éltet – egyszeriben megcsuklott a hangja. Nem tudta hogyan kifejezni magát. Lehet nem most kellene erről beszélnie neki, hiszen eszméletlenül fekszik egy kórházban lévő szoba négy fala közé zárva. Hogy mit tehetne, ő sem tudta. Lehunyta szemeit, hogy elmeneküljön e világból, oda, ahol senki nem találja…

2013. november 22., péntek

Chapter 03.

Drága olvasóim!
Tudom, rengeteget késtem a résszel, és emiatt kérlek ne haragudjatok. Nagyon kevés időm van írni, amit próbálok beosztani, hiszen rengeteget kell tanulnom, így nyolcadikba, de nem is untatlak ezzel titeket. Ezt a fejezetet egy kicsit hosszabbra terveztem, de majd a következőt próbálom hosszabbra. Remélem tetszeni fog nektek és hagytok valami nyomot magatok után, mint az előző fejezethez, hiszen nagyon jól estek a komik, a pipáknak is nagyon örültem. De nem is "beszélek" nektek tovább, hanem jöjjön a várva várt rész. Jó olvasást hozzá!

Elody.xx

Szeptember 3.
The hearing
Brick By Boring Brick
A nap sugarai már szinte megvakítottak, pedig a szemem még csukva volt. Az álmom gyönyörű volt. Vissza akartam térni az álomvilágomba, amit az előbb otthagytam. Sajnos nem tudtam. Pedig nagyon szívesen átélném újra. Aprókat pislogva nyitottam ki a szemeimet. Nyújtózkodtam egy nagyot, de a kezem bele ütközött valamibe. Oda pillantva inkább valakibe. Damien édesen szuszogott mellettem. Ritkán láttam ilyen nyugodtnak. A szája sarkába adtam egy apró puszit, mire álmában elmosolyodott. A pillangók felkeltek a hasamban. Halkan próbáltam kikászálódni az ágyból, hogy megnézzem hány óra. Fél hat múlt pár perccel. Remek! Utálok ilyen korán kelni, de ha vissza aludnék sose kelnék fel. Megfordultam és a békésen szunyókáló Damient néztem. Viszont egy dolgot nem értettem. Vagyis több mindent, de van egy valami, ami sokkal fontosabb mint a többi. Mit keres az ágyamban Damien? Hogy jutott be, mikor nem vagyok mélyen alvó? Valamit csináltunk az este? Ha igen, akkor mit? Annyi minden kavargott a fejemben. Miért kell ilyen sok megválaszolatlan kérdésnek lennie az életben? Lementem a konyhába és meglepetésemre senkit nem találtam ott. Még a nappaliban sem. Eleinte furcsálltam de ha jobban belegondolok kétlem, hogy a többiek hat előtt keljenek. A hűtőhöz mentem megnézni mit ehetek reggelire. Nem sok minden volt benne. Kivettem a tejet, majd be is csuktam az ajtót. Kiöntöttem egy bögrébe és megmelegítettem. Kerestem kakaóport, majd  beletettem a tejbe. A kakaómat szürcsölgetve észrevettem egy zacskót a mikró mögül kilógni. Mi a fene lehet az? Kihúztam és nem hittem a szememnek. Egy nagy darab kakaós csigát rejtett. Gondolom valamelyik fiú duginasija. Jó ízűen kezdtem el enni a kakaóm mellé. Hatra meg is reggeliztem. A tányért és a bögrét a mosogatóba tettem, de mivel csak ez a két dolog volt benne gondoltam elmosom őket. Közben elkezdtem dúdolni a Brick By Boring Brick dallamát, amiből halk éneklés lett. Hirtelen két kéz fogta közre a derekam és az illető egy cuppanós puszit hagyott a nyakamon.
- Jó reggel hercegnő – támasztotta fejét a vállamra. – Jól aludtál? – éreztem, ahogyan mosolyog. Akkor már biztos Damien az. Mondjuk a hangjáról egyből felismertem, de ez még nyilvánvalóbbá tette. Befejeztem a mosogatást és megfordultam az ölelésében, hogy vele szemben legyek. A szám kinyílt, mert mondani akartam valamit, de szavak nélkül tátva maradt, ugyanis egy szál boxerben volt és elém tárult a kidolgozott felsőteste, amit néhány helyen tetoválások díszítettek.
- Neked is reggelt – nyögtem ki végül. – És igen jól aludtam. De nem tudom, miért voltál reggel az ágyamban. Mit kerestél egyáltalán ott?
- Nem emlékszel semmire? – lepődött meg. Mintha a csalódás apró árnyalatát látnám a szemében tükrözni. – Tényleg semmire sem emlékszel? – kérdezte most már szomorúan.
- Nem, sajnálom – sütöttem le a szemeimet. Mi van akkor, ha valami fontos történt kettőnk közt tegnap este? Például bevallotta az érzelmeit irántam és én is bevallottam az iránta érzett szerelmem, végül összejöttünk.
- Gyere, üljünk le a nappaliba és mindent elmesélek – fogta meg a kezem, majd ujjait lassan az enyéimre kulcsolta. A kanapé felé ment és le is ült. Engem az ölébe húzott, bár meglepődtem cselekedetén, nagyon jól esett a gesztusa. – Egyszer még régebben mesélted nagyon félsz a viharoktól egy kis kori trauma miatt – erre bólintottam egyet, mivel így is van. Sokan csúfoltak régen emiatt, de már nem nagyon érdekel, mivel sokan megértik a problémám. – Szóval tegnap este nagy vihar volt. Apró kopogásra ébredtem, nem tudtam ki vagy mi lehet az éjfél körül. Kinyitottam és veled találtam szembe magam. A kezedet magad köré fonva reszkettél és félve néztél felém. Meg kérdeztem minden rendben, mire te könnyes szemekkel hozzám bújtál. Visszakísértelek a szobádba és melléd feküdtem. Egész este beszélgettünk, mert kérted tereljem el a figyelmed a viharról és – szívta be mélyen a levegőt. – Mindenre kíváncsi vagy?
- Igen – fontam kezem a nyaka köré, majd a mellkasának dőltem.
- Aztán kérted, hogy maradjak ott veled, míg el nem alszol. Mikor már elaludtál olyan békésnek és nyugodtnak látszottál. Ahogy aludtál gyönyörű voltál és nem bírtam magammal – itt megállt, nyelt egy nagyot, majd folytatta – megcsókoltalak álmodban. Meglepődtem, mert csukva volt a szemed mégis visszacsókoltál. Mikor elhúztam a fejem kinyitottad a szemed én pedig nagyon megijedtem, nem akartalak felébreszteni. Végül te kezdeményeztél, vagyis te csókoltál meg. Én nem tudom mi volt az este, de én nem bántam meg – mosolygott féloldalasan. Ezt nem hiszem el! Miért pont akkor kell csókolóznom Damiennel, mikor magamnál sem vagyok? Szívesen átélném, de ez lehetetlen. Még nem vallotta be az érzéseit, szóval úgy kell tennem mint aki semmit nem tud. Vagyis azt is képzelhetem, hogy lehet csak kihasználni akar perpillanat. Ilyenkor mit kéne csinálnom? Valaki nyugodtan megmondhatná! Várjunk csak egy percet! A mai napomat azzal kezdtem, milyen csodálatosat álmodtam. Ugyan ezt álmodtam. Vagy nem is álom volt? Valóban minden megtörtént?
- Sajnálom, de még mindig nem emlékszem rá – fúrtam fejem a mellkasába, ne lássa az arcom.
- Persze megértem – sóhajtotta. Próbálta erősnek tettetni magát, de láttam rajta a fájdalmat, amit okoztam neki. Sugárzott róla a fájdalom, kétségbeesés árnyalatai. – De neked nem kéne készülődni? – varázsolt mosolyt az arcára. Így már sokkal jobban nézett ki, mint szomorúan.
- Miért hány óra? – forgattam a fejem, hátha megpillantom a konyhában lévő órát.
- Nos. Fél hét múlt pár perccel.
- Mi? – pattantam fel az öléből. – Még azt sem tudom mit kéne felvennem, pedig most fontos lenne.
- Vedd fel a tegnapi ruhád. Abban szexi voltál – kacsintott kacéran felém Damien.
- Meggágyultál? – nevettem. – Ha tegnap abba voltam, akkor ma nem abba kéne mennem. Amúgy is véres, szóval az kilőve – vettem gondolkodóba a formát. Szemeiben a pupillái kitágultak és csak bámultak.
- Véres? – húzta fel még a szemöldökét is. Tényleg. Még el sem mondtam senkinek a tegnapi bunyómat.
- Igen…. egy picit – mutattam az ujjaimmal mennyire pici. – De most rohannom kell – száguldottam gyorsan fel a lépcsőn, mielőtt további kérdésekkel bombázna le.
- NORA! – rontottam be bátyámék szobájába.
- Ne kiabálj már, te szadista – dobott meg egy párnával Shepley.
- Igen? Mit szeretnél? – fordult felém az ágyon Nora.
- Ma van a meghallgatás – ennyit mondtam. Nem is kellett volna több mindent, hiszen Nora csak úgy kipattant az ágyból, kézen ragadott és a szobámat tűzte ki céljául, ott is a gardróbomat.
- Nézzük csak – nyitotta ki a szekrényem. – Ez nem jó. Ez sem jó. Nem……..nem…….Inkább ez sem…. – és hasonló mondatokat mondva dobálta a háta mögé a szekrényem tartalmát. – Szoknya vagy nadrág?
- Rád bízom – ültem az ágyam végére és lestem ki a fejemből. Ahogy végig gondoltam a napot, kezdtem izgulni.
- Ez tökéletes – dobott az ágyamra egy fekete csőtoppot, hozzá egy fekete alapon virág mintás szoknyát, amihez egy öv is társult. – Ha túl kihívónak érzed, vedd fel ezt is – adott még egy fehér lenge ing félét.
- Miből gondolod, hogy kihívónak veszem?
- Rona – sóhajtott. – Ismerlek már annyira, tudjam miket szoktál hordani. De öltözz gyorsan, mert ha nem lesz jó az összeállítás, akkor kicserélem – ugrándozott ki örömében a szobámból. Gyorsan felkaptam magamra a csőtoppot, majd rá a szoknyát, amit az övvel magamra ’kötöttem’. A tükör elé lépve végig pillantottam magamon. Igaza volt Norának, túl kihívó és nagyon is kiadja a melleimet is. A fehér ing szerűséget is magamra szedtem és pár darab karkötőt kötöttem a kezemre, kiegészítő gyanánt. Egy keresztet ábrázoló nyakláncot akasztottam még a nyakamba, és végre késznek nyilvánítottam magam. Secperc alatt kifésültem a hajam, de közbe elgondolkoztam azon, hogy milyen cipőt is kéne felvennem. A tornacipőm kétlem menne a ruhához, Nora biztos segít ebben is. A lapot, amin a dalszöveg volt belegyömöszöltem a táskámba, ahol viszont nem várt meglepetést találtam. Egy egyszerű fehér boríték volt, egy felirattal az elején: Meghallgatásra. Óvatosan kinyitottam, nem szerettem volna elszakítani. A borítékban egy üresnek látszó papír lapult. Kivettem és az aljára írt szöveget kezdtem olvasni.
„Tudod, az életben nem csak a szép dolgok vannak, látod a csapat sem mindig nyer, hanem előfordul, hogy néha kikap. Tehát az öröm és a fájdalom sokszor együtt jár, és mindkettővel tudni kell jól bánni.”
A lapot visszahelyeztem a borítékba és azt pedig az asztalomra. Táskámat felkapva rohantam le a konyhába, miközben a sós könnyek csípték a szemem. Nem volt lent mindenki, de azonnal kiszúrtam Shepleyt. A táskát leejtettem a földre, majd ahogy csak tudtam, olyan gyorsan jutottam el a bátyámig, akinek a nyakába ugorva szorongattam a vállánál lévő pólóját. Aprókat pislogva és szipogva szorítottam magamhoz. Érezni akartam a szeretetét és a szüleimét is. Az ölelésemet viszonozta és puszit nyomott a hajamra.
- Köszönöm – suttogom halkan a fülébe akadozva a levegő vételem miatt. Úgy érzem mindjárt előtörnek az érzelmeim, amit eddig kordában tudtam tartani és senki sem látott még belülről, hiszen a belső lelkem valahogy egy fekete korommal és sötétséggel ábrázolt puszta, amin semmi nincs. Se fűk, se fák. A talaj be van repedezve és nagyobb mélyedések, árkok szegélyezik a szárazságtól. Itt elöl viszont egy sugárzó, fénnyel körbevett barackfa áll. Nincs sok levél rajta, épphogy csak egy pár. Minden levél egy-egy nevet rejt, akiknek érzem vagy éreztem az irántam való szeretetüket. Régen ez a száraz puszta teljesen vidám, színes és szabadság érzetes volt. Addig a bizonyos estig, amikor már csak az a bizonyos barackfa maradt.
- Tudtam, hogy szükséged lesz rá – suttogta ő is a válaszát a fülembe. Óvatosan lazítottam a szorításomon és lejjebb engedtem a kezem, majd elhúzódtam tőle. Szipogva és könny áztatott arccal néztem körbe a konyhán. Szerencsére még semmi sminket nem raktam fel, így nem mosódott el semmi, ami fekete foltokat hagyhatott volna az arcomon. Damien a konyhába lépve azonnal kiszúrt és magához ölelt.
- Rona jól vagy? Mi történt? – aggodalmaskodott, míg próbált felvenni velem egy szemkontaktust.
- Jól vagyok – töröltem meg a szemem. És erőltettem magamra egy mosolyt.
- Biztos?
- Persze. De most ha megbocsátasz, még el kell készülnöm – kerültem ki Damient és mentem a saját fürdőszobámba. Megmostam hideg vízzel az arcom és szárazra töröltem. Szememet kihúztam egy fekete szemceruzával és szempillaspirált is tettem fel. Egy bordó rúzzsal húztam ki ajkaimat, végül  még egyszer késznek nyilvánítottam magam, már hivatalosan is. Leszaladtam Norát megkeresni, aki még mindig a konyhában volt, annyi különbséggel, hogy most már egy bögrét tartott a kezében. Gondolom kakaó van benne. Nora imádja a kakaót, csak úgy mint én.
- Nora milyen cipőt vegyek fel ehhez? – mutattam végig magamon.
- Adhatok egy egyszerű, fekete magassarkút ha szeretnéd, viszont szerintem a fekete Converse-d is vidd el a suliba, hiszen ismereteim szerint nem sokáig bírod abban.
- Szerintem viszont fordítva csináld – szólalt fel Shepley. – A tornacipődbe menj és csak előadásra vedd át, hiszen Nora jól mondta, nem fogod benne kibírni az egész napot.
- Rendben. Köszi a tanácsot – nyomtam puszit a bátyám homlokára.
- Most jutott eszembe valami fontos Rona – mondta higgadtsággal a hangjában Shep. Gondolom nem lehet akkor már olyan rossz dolog. – Tegnap felhívtak az iskoládból. Pontosabban felhívott az igazgató – nézett mélyen a szemembe. Szerintem azt hitte fogom magam és mindent bevallok neki, de nem tehettem hiszen csak tippem volt arról, hogy miért is kereste fel őt az igazgató. A tippem csak az önvédelmi órán való verekedésig terjedt. – Büszke vagyok rád – fejezte be végül a mondandóját a nagy hatásszünet után. Tárt karokkal indult felém és ölelt meg. Kikerekedett szemmel hitetlenkedve kapkodtam a levegőt, hogy ebbe mégis mi a fene ütött? Furcsállva a dolgot ugyan, de visszaöleltem. Megveregette gyengéden a hátam, majd lassan engedett a szorításán, míg végül a karja saját maga mellett volt.
- Ezt nem értem – mondtam még mindig hitetlenkedve.
- Hallottam a verekedésről – mire a többiek gondolom a verekedés szóra felkapták a fejüket és minket néztek.
- Ezért lennél büszke rám?
- Az egészet tudom, vagyis azt is, hogy miért verted el azt a srácot. Egyszóval büszke vagyok rád – mosolygott széles vigyorral az arcán és mintha némi büszkeséget is sugározna a testtartása. – Egy valamit azért nem értek – vált komorrá a hangulata és nézett komolyan a szemembe. – Miért nem szóltál róla? Sem én, sem senki más nem tudott erről.
- Mert azt mondtad próbáljak ne balhéba kerülni. Szóval azt hittem haragudni fogtok miatta – húztam el a számat. – De most mennem kell a cipőmért a szobámba – indultam el gyorsan, mielőtt tovább boncolgattuk volna a tegnapi napomat. Azt hiszem a szekrényem aljában van a Converse-m. Sajnálatomra nem ott volt. Akkor hol lehet?
- Ezt keresed? – jött be a szobámba Jace, cipőmmel a kezében.
- Én úgy tudtam a szekrényembe hagytam – vontam fel a szemöldököm, mindent tudó pillantással kísérve, mivel biztos voltam benne, hogy műveltek valamit vele.
- Eskü nem én voltam – tette szívéhez a kezét. – Tyler mondta, hogy adjam oda neked, mert ez így kevesebb gyanút von utána. Ja meg neked erről nem szabad tudnod – csapott hirtelen a szájára, amin magamban jót mosolyogtam. Gondolom eszébe jutott miket is mondott el az imént nekem. Jace a banda legfiatalabb tagja, ha engem nem nézünk. Néha olyan édes tud lenni, azzal az ártatlan gyerekpofijával, ami Tylernek ugyebár már nincs, pedig csak egy év van közöttük. Mindig vele végezteti el a végmunkát a szívatásai után. Úgy sajnálom ilyenkor, hiszen ha nem kotyogná ki szinte mindig az egész utasítást amit végre kell hajtani, akkor valószínűleg rajta csattanna a dühöm is.
- Nem árulom el neki, nyugi. Feltéve, ha visszakapom a cipőm – nyújtottam ki érte a kezem. Készségesen átadta, majd sarkon fordult és elhagyta a szobámat. Gyorsan magamra kaptam a cipőm, megigazítottam a hajam, megnéztem magam a tükörbe, mert ki ne lenne kíváncsi a végső összhangra. Magabiztos mosollyal tértem vissza a konyhába.
- Tessék előkerestem neked – adta a kezembe Nora a beígért cipőt.
- Köszi – tettem bele a táskámba. – Nem tudja valaki, hogy mennyi az idő? – fordultam körbe, de mindenki csak nemlegesen rázta a fejét. A telefonomat előkapva rápillantottam az órára és majd kiugrott a szemem az ijedségtől. Felkaptam a tatyómat a vállamra és már rohantam is a suli felé.
- Sziasztok – kiáltottam még vissza egy utolsót a többieknek, mielőtt bezártam volna az ajtót. Az utat gyors léptekkel a gondolataimba mélyedve tettem meg. Kíváncsi vagyok a többiek előadására. Vajon vannak olyanok is, akik színdarabot adnak elő? Vajon mindenki bekerül majd a suliba vagy kiszűrik a tehetségeseket külön? Szerencsémre nem vagyok se lámpalázas, sem pedig izgulós fajta. Anya mindig megtudott nyugtatni színpadi szereplés előtt, hiszen kiskoromban nagyon féltem a szerepléstől. A legrosszabb élményem is ezzel köthető össze. Másodikos lehettem, mikor a karácsonyi előadást előadó osztálynak szavazták meg az én osztályom. Énekeltünk. Körülbelül a darab közepén járhattunk és az én szóló részem jött. Minden lámpa és minden szempár rám szegeződött. A harmadik hang után lehánytam az előttem lévő srácot. Hát ennyit az én híres szerepléseimről. Azóta is nagyon haragszik rám, pedig milliószor bocsánatot kértem tőle. A pedagógusok azóta sosem állítottak semmilyen szereplésre be. A félelmem újra előjött a szüleim halála után, mivel eddig mindig anyu segített leküzdeni. A temetésen el kellett volna mondanom egy kisebb beszédet a szüleimnek tisztelegve, de a mikrofonhoz sétálva remegő végtagokkal megbotlottam a saját lábamba és legurultam arról a kisebb színpadról. Végül sírógörcsöt kaptam, amit hat órán át nem tudtak még az orvosok sem leállítani. A hat óra is csak azért lett hat óra, mert az orvosok benyugtatóztak. Két teljes napig aludtam mesterséges altatásban, infúzióval ellátva. Shepley nagyon összetört belül, mert azt hitte nagyon komoly szellemi betegség lépett fel nálam. Szerencsére semmilyen betegségnek még csak a nyomát sem találták. Míg Shep be nem töltötte a tizennyolcat, addig a helyi árvaházban nevelkedtünk. Egyszer engem majdnem örökbe is fogadtak. Szellemi fogyatékosnak tetettem magam, így inkább otthagytak, ami azért fájt hiszen ha tényleg ilyen beteg lennék, akkor nem kellenék senkinek. Szerencsére volt egy kedvenc ápolónőm is, akivel nagyon szoros kapcsolatba kerültem. A második anyukámnak számítottam és ezt vele is megosztottam, aminek kifejezettem örült, hiszen szegénynek nem lehetett gyereke, ezért is dolgozott az árvaházban. Shep tizennyolcadik szülinapja után, a szüleink ránk hagyott pénzéből egy albérletet bérelt ki. Törvény szerint engem örökbe kellett volna fogadnia, de a nővérek tudták, hogy testvérek vagyunk és elengedtek vele. Nagyon vigyázott rám, talán jobban is mint saját magára. Rengeteg harcművészetet sajátított el, nagyon rövid idő alatt. Mikor 20 éves lett megalapult a bandánk, persze akkor még mások is voltak benne, sőt a mostani bandatagok közül a régebbibe nem is volt benne mindenki. Azóta is óv mindentől, ezért is tanultam meg én is részben verekedni is. Később kiderült, nagy tehetségem van hozzá, így én is részt vettem a bunyós estéken. Gondolat menetemet a csengő zaja szakította félbe. Ötven méterre lehettem az épülettől, amit rohanva tettem meg. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. A folyosókon kanyarogva betoppantam az előadó terembe, ahol még csak a diákok voltak. Kifújtam a levegőt és próbáltam csillapítani a villámgyors szívverésem.
- Sziasztok – huppantam le a srácok mellett levő székre.
- Szia – köszönt a kottát bújva Max. Izgulásra tippelnék az esetében, hiszen dübög a lábával és a körmét rágja.
- Szia. Mizu? –fordult felé Goe.
- Semmi jó. Majdnem elkéstem, szóval pár másodperce estem be a terembe. Te hogyan viseled a színpadi megjelenést?
- Izgulok, de amint elkezdek majd gitározni elmúlik és nem ennyire vészes – biccent az előbb említett srác felé. Sajnáltam Maxet és teljesen átéreztem, mit is érezhet most. Az előadó terem ajtaja kivágódott és az igazgató lépett be rajta. Legnagyobb meglepetésemre Mandy követte egy mappával a kezében. Most magához képest elég jól válogatta össze a ruháit. Egy fekete bőr csőfamert vett fel egy élénken rikító rózsaszín hosszú ujjú pólóval, amit feltűrt karján. Egy leopárdmintás tűsarkúban kopogott végig a termen, lenéző pillantásokat vetve mindenfelé. Egy szőrmés mellény és egy szív alakú nyaklánc is társult a szettjéhez. Haját kopegyenesre vasalva hagyta a vállára omlani, de közben megtartotta a napszemüvegét is. Az igazgató felment a színpadra, míg a mi kis cicababánk a diákelnökség vezetőjének foglalta el a helyét. Miért pont oda ült le? Ő lenne a vezető? Úgy tudtam, hogy a diákelnökség a diákok előnyeit nézik, de Mandy egyáltalán nem nézte jó szemmel a nála tehetségesebb diákokat, nem mintha a kevésbé tehetségeseket nagyra tartotta volna.
- Kedves felvételiző diá…. – és hirtelen reccsenő és szakadozó hangokat kiadva szólalt fel a mikrofon. – Khm. Nos. Kedves felvételiző diákok. Szeretettel köszöntelek benneteket a meghallgatás napján. Jómagam és az előírt jövőbeli tanáraitok hozunk a bekerülésetek esetéről döntést. Bemutatnám a diákelnökségünk vezetőjét Mandyt, aki végig itt lesz a meghallgatáson és segít nekünk pontozni. Úgy döntöttünk, hogy nem zártkörű esemény lesz, hanem azok az osztályok, akiknek lyukas órájuk van, azok itt töltik annak az idejét, mielőtt tönkre menne ismét valami az épületben. Szünetekben is akármelyik diák és tanító benézhet, de akkor nektek is szünetetek lesz. Holnap nem kell jönni iskolába, mivel akkor postázzuk az eredményeket. Aki felvételt nyert azt következő nap várom az irodám előtt reggel. Köszönöm a figyelmet, kezdhetjük a meghallgatást – foglalt helyet Mandy mellett. Az egyik tanár felolvasta az első páros nevét. Szerencsére nem mi voltunk azok. A két lány dalt írt, csak úgy mint mi. Ők annyi különbséggel oldották meg, hogy éneklés közben gitároztak. Vagyis csak a barna hajú lány gitározott, a másik zongorázott éneklés közben. Szerintem túl érzelmesre sikerült a daluk, viszont ahogy előadták az nagyon jó volt. Láttam az arcukon átfutott érzelmekből, hogy régi emlékek kerültek bele a dalba, hiszen a fekete hajú lány el is sírta magát a közepénél, de nem esett ki a szerepéből. A produkció végeztével többen állva tapsoltak nekik, míg Mandy csak lenéző pillantásokat vetett a lányok felé. Az állva tapsolók között mi hárman is ott voltunk. A következő előadó valamilyen Naomi volt, aki egy fiút kapott partneréül. Egy színdarabot adtak elő. A lényege annyi volt, hogy a lány fiúnak adta ki magát, mert teljesen belezúgott a srácba. A haverja lett és még a focicsapatba is bekerült. Egyszer a fiú - furcsa módon – kiöntötte a szívét a beöltözött lánynak. A fiú bánata szerelmi bánat volt. Beleszeretett egy lányba, akit már egy jó ideje nem látott. Persze ennek az okát nem értette, hiszen az a lány a szomszédja volt és minden nap szokta figyelni az ablakából. Mint később kiderült, a lányt Linettenek hívják. Ez a lány nem volt más, mint a beöltözött haverja. Nem tudta hogyan mondhatná el neki. Végül a fiú addig kutakodott a lány után, míg rá nem jött a titkára. Nagyot csalódott benne és végképp elveszítették egymás barátságát. Végül a lány iránt érzett szerelme legyőzte benne a düht és megbocsátott neki. Később össze is jöttek. Nekem egy kicsit nyálas volt a vége, de összegezve jól megírták az egészet. Ők is kaptak tapsot, bár nekik nem állt fel senki. Az igazgató és a többi tanár is akik az asztalnál ültek elöl, valamit firkáltak a nekik szánt papírra és már szólították is a következő párost. Most két lány állt meg a színpad közepén. Meglepetésemre ők is színdarabbal készültek. A táskámba nyúltam a dalszövegért, hogy még párszor át tudjam futni, mielőtt mi jönnénk. Sajnos akármikor kiszólíthattak minket, hiszen a sorrend változott. A kedvük szerint szólítanak mindenkit. Ezt onnan tudtam megállapítani, hogy az előző páros lett volna az utolsó, a mostani körülbelül a közepe felé jönne, a legelső pedig előttünk. Úgyhogy átvariálták az egészet. Fogadni mernék rá, hogy Mandy keze is benne volt az ügyben. Csak remélni tudtam, nem szól bele a mi produkciónkba előadás közben, mint a mostani fellépőknél. Úgy éreztem hamarosan mi jövünk. Szóltam a fiúknak is, nézegessék át ők is a kottákat. Megérzésem beigazolódott, ugyanis minket szólítottak következőnek. Az egyik ott lévő diák adott a kezembe egy mikrofont, majd sok sikert kívánt, amit egy mosollyal köszöntem meg. A színpad közepén megálltam, a mikrofont a tartóba elhelyeztem és az igazgatót figyeltem, aki egy bólintással a tudtunkra adta, hogy kezdhetjük. Hirtelen kivágódott a terem ajtaja és egy hadseregnyi diák özönlött be és még pár tanár is. Hirtelen az jutott eszembe, lehet Mandy üzent mindenkinek, de a tanárok láttán kicsit megnyugodtam, mivel lehet ők hozták le az osztályukat. Eleve is izgultam ez az egész miatt, de így, ennyi ember előtt ez csak fokozódott. Félve hátrapillantottam Maxre, aki szintén görcsösen pásztázta a tömeget. George magabiztos mosollyal fordult felém, és némán egy „nincs semmi baj, meg tudod csinálni, hisz képes vagy rá”-t tátogott. Max leütötte az első hangokat, majd Goerge is pengetni kezdte a gitárt, végül én is. A dallamok magával repítettek volna, ha nem jön rám a lámpaláz, miszerint mindjárt énekelnem kell ennyi ember előtt. Kinyitottam a számat de nem jött ki hang rajta. A dal az én részemhez ért, mire újból próbáltam kipréselni a számból a dalszöveget. A szavak úgy buktak ki belőlem, mintha világ életemben ezt a szöveget mondta volna. Elfeledkeztem mindenről, kizártam a külvilágot, a tanárokat, az igazgatót, Mandyt, a közönséget, egy szóval mindent. Csak én számítottam és a zene, ami körül vett. Úgy éreztem, mintha szárnyalnék, felszabadultam minden alól.
*
A lámpák fényei halványulni kezdtek, de pár erősebb fényűt a színpad felé irányítottak. Ennek köszönhetően nem sok mindent láttam, hiszen mindegyik a szemembe világított. Szerencsémre lekapcsolták őket és csak a gyér világításúakat hagyták égve. George és Max mellém jöttek, így középre kerültem. A közönséget végigpásztázva nem hittem se a szememnek, se a fülemnek. Az egész közönség állva tapsolt, ujjongott, füttyögött. Természetesen egy valaki ismét csak lenéző és szúrós pillantásokkal illetett meg minket. Nem különösebben érdekelt. Ahogy kezdett csillapodni a hangzavar, az ajtóban egy váratlan személyt láttam meg, aki büszkén tapsolt oldalán egy hozzám közel álló személlyel. Lesétáltam a színpadról és visszaadtam a srácnak a mikrofont. Míg Max és George visszaültek a helyünkre, én a diákok közt cikázva törtem az ajtó felé. Mire odaértem nem láttam senkit. Kiléptem az előadóteremből, hátha kijöttek a tömegből. Hirtelen valami a nyakamba ugrott és elkezdett össze-vissza ölelgetni.
- Olyan büszkék vagyunk rád – szipogott a nyakamba. - Kár, hogy a többiek ezt nem látták – engedett szorításából, így a szemembe tudott nézni.
- Nagyon ügyes voltál törpe! – ölelt magához Shepley is.
- TÖRPE? – húztam fel értetlenül a szemöldököm.
- A srácok ma délelőtt beceneveken gondolkoztak, és mivel te vagy a legfiatalabb a bandában törpének kereszteltek el – adott választ Nora.
- De én nem is voltam ott –fontam magam előtt össze a kezemet.
- Ne rám nézz – emelte maga elé védekezően a kezét Shep.
- Logas kisasszony! Azonnal jöjjön be, vagy mínusz pontokat kap a felvételijében – jött oda hozzánk egy tanár.
- Elnézést, már megyek is – bólintottam helyeslően, hogy értettem. Elköszöntem bátyáméktól, majd visszaslattyogtam a terembe. Még mindig tömve volt diákokkal, de nem zavartatva magam, a legelejére sétáltam és helyet foglaltam.
- Lemaradtál egy egész jó párosról – súgta nekem Max.
- Pszt! – hallottam a hátam mögül. Nem tudom kinek szólt a pisszegés, de már egy idő után kezdett az idegeimre menni, hogy az a valaki nem képes oda figyelni a pisszegő személyre. Hátrafordulva rájöttem, én vagyok az a barom, aki nem figyel. Nathen biccentett egyet a fejével az ajtó felé, vagyis gondolom ki akar menni. Körbepillantottam, szerencsémre minden tanár az előadást nézte. Lassan felálltam és kiosontam a teremből.
- Nat? – fordultam balra, de hirtelen egy kéz tekeredett rá a kezemre, ami a másik irányba húzott.
- Én vagyok az, nyugi – ölelt át. Az ölelése csillapította a remegésem a félelemtől, de a hasamban lévő lepkeháborút már kevésbé. – Nagyon jók voltatok. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó hangod van – mosolygott felém, ami miatt enyhe pírba öltözött az arcom. Hirtelen lábdobogások zaját hallottam a folyosó végéről. Egy sötét, igen termetes alkat tűnt fel, majd egyre közeledve hozzánk, háta mögül kilépett ismét egy izomkolosszushoz hasonló férfi. Az arcukat nem takarta semmi, mégis, mintha nem most látnám őket először. A kopasznak egy hatalmas vágás szelte ketté az arcát keresztbe, a másiknak úgyszintén, csak neki fordítva. Nathen arcára pillantottam, amin meglepődöttséget, félelmet, kétségbeesést tükrözött.
- Fuss – súgta a fülembe. – Majd elintézem valahogyan őket, de te menekülj – mondta. Egy nemleges fejrázással adtam a tudtára, hogy igenis maradok. Elég sokáig időzhetett rajta a tekintetem, ugyanis a következő pillanatban elrántották mellőlem és a földre lökték, mint egy rongybabát. Aggódtam érte. A fájdalomtól keserűen felnyögött, majd próbált felállni. A mögötte álló pasas egy baseballütőt húzott elő és egy hatalmasat vert Natre. Biztos voltam benne, hogy elvesztette az eszméletét. Mind a két fickó felém fordult, mire apró lépésekben kezdtem hátrálni. Nem voltam olyan gyors, mint szerettem volna, így az ütő felém is lendült egy nagyot. Szerencsére sikerült elhajolnom, de hirtelen egy széles mellkasnak ütköztem. Félve kaptam a tekintetemet a hátam mögé. Éles fájdalom nyilallt a fejembe. Odakaptam a kezem. Próbáltam kitalálni mi folyik le a halántékomnál, egyenes át az arcomon. A vérem ízét éreztem a számba, azt hittem kiharaptam, vagy valami hasonló. Tévedtem. A fejem tetejéről folytak a vércseppek, a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, mikor megéreztem a hátamon is egy hatalmas ütést. Térdeim összecsuklottak alattam és szétterültem a padlón. A látásom kezdett homályossá válni, később már csak foltokban láttam az előttem fekvő, eszméletlen Nahtent, végül mindent a sötétség fátyla vett körül…

2013. október 31., csütörtök

Chapter 02.



Drága olvasóim!
Röstellem, hogy ilyen későn sikerült hoznom a részt. Sajnos a tanárok úgy döntöttek, hogy a szünet előtt miért is ne keményítsenek be, a szünetre pedig rengeteg házit és szóbelit adtak, hiszen a szünet utáni héten kapásból 7 tantárgyból is témazárót írok. Na de erről elég ennyit. A héten még kicserélem az előre tekintőt a következő fejezethez, és remélem ez a fejezet is elnyeri tetszéseteket. Örültem a kapott visszajelzéseknek az előzőnél, remélem azért többen komiztok majd ehhez. Boldog Haloween-t mindenkinek! 
Elody.xx


Szeptember 2.
The fight
Arra keltem, hogy valaki kinyitja az ajtóm. Nem láttam ki az, mivel a szememet sem voltam hajlandó kinyitni. Hirtelen ért a felismerés, hogy épp jéghideg vizet öntenek a nyakamba. Úgy pattantam fel az ágyból, mintha puskából lőttek volna ki. A hajamat kisöpörtem az arcomból és láttam a raszta tincseket amik távoznak az ajtómon kívülre. Kirontottam a szobámból egyenesen Rhett után az udvarra, ahol sikerült utolérnem és rávetődtem a hátára. Nem számított arra, hogy utolérem, pláne arra, hogy rá is ugrok. Rhett szétterült a földön a lendületemtől én pedig rajta. Bár én puhára estem, nem hiszem neki jól esett-e a föld puhasága. Belőlem kitört a nevetés és szegénykém sajnálatára, rajta fetrengtem röhögés közben is. Eszembe jutott valami, amit most kiérdemelt. Az oldalához nyúltam és őrült módjára kezdtem csikolni. Úgy visongott, mint egy kislány, ráadásul kapálózott összevissza. Nevetett is közbe, így volt olyan pillanata is, mikor nem tudta melyiket csinálja. Láttam a többiek kijöttek és gondolom minket vizslattak a szemükkel. Élveztem, hogy végre egyszer valahára én is kínzom egy kicsit Rhettet.
- Na jó megkegyelmezek – ültem gyengéden a csípőjén, de már nem csikiztem. Erre a mondatra felcsillant a szeme és elmosolyodott. Szerintem még az égnek is hálát adott, de hát ő tudja. – Egy feltétellel – tettem hozzá, ami nyomban lehervasztotta arcáról a mosolyt az arcáról. Erre felkuncogtam. Nem tudom, mire számít vagy nem, de nem fog sokat dolgozni az biztos. – Egy hónapig csinálsz nekem minden reggel egy bögre kávét – ült ki az arcomra egy diadalmas mosoly. A megkönnyebbülés sóhaja hagyta el a száját.
- Hú. Már azt hittem valami rosszabb lesz- ült fel, így fej-fej magasságban voltunk. Kezdett egy kicsit kínossá változni a helyzet. Leheletét már az arcomon éreztem. Nem tudom Rhett érez-e irántam valamit, de én iránta nem. Inkább felnézek rá, mint a bátyámra és természetesen a legtöbb ilyen poénjában és szívatásában benne vagyok. Csak ennyi, és semmi több. Helyesnek helyes azt nem tagadom, de nem úgy nézek rá. Mielőtt történne valami felállok róla és felé fordulok.
- Várom a kávém – kacsintok rá egy széles mosoly kíséretében, azzal besétálok. A többiek addigra már bent ültek és a konyhában tömték a fejüket különböző kajákkal. Én a szobámba mentem, bár már jelezte a hasam nem is egyszer, hogy éhes vagyok. A szekrényemben kutatva eszembe jutott, nem is tudom milyen kint az idő. Az ablakomhoz mentem és próbáltam azon a tipikus hercegnős nyitáson kinyitni, ami középen van elválasztva és két kézzel kell széthúzni jobbra és balra. Sajnos nem jött össze, mivel egyáltalán nem nyitható így az ablakom. Mikor Rhettel voltam kint az udvaron kellemes idő volt. Pedig csak pizsama felső volt rajtam. Ehhez megfelelően választottam ki egy fekete ujjatlan felsőt, ami egy kicsit csipkézett volt. Hozzá egy fehér alapon kék mintás csőszoknyát. Gyorsan felkaptam pár darab nyakláncot még és a pilótaszemüvegemet is. Egy fekete fűzős magassarkú mellett döntöttem, amit a kezembe vettem, míg a másik kezemben a táskám volt. Lementem a konyhába a Rhett csinálta kávémért. Egész jól sikeredett, ahhoz képest ahogy ő szokta az ilyen dolgokat csinálni.

- Csini vagy. Ma lesz a meghallgatás? – huppant le Nora a mellettem lévő bárszékre.
- Köszi. Amúgy holnap lesz, de nem tudom mit kéne arra felvennem – húztam el a számat. – Segítesz majd? Mert fogalmam sincs mennyire szoktak kiöltözni ilyenkor az emberek.
- Persze, hogy segítek. Ha pedig nem találunk semmit itthon, akkor elmegyünk vásárolni neked egy csini és egyben szexi ruhát – kacsintott.
- Szia RonaaaaAzta! Nagyon jól nézel ki! – mért végig többször is Damien. Már szinte zavarban éreztem magam és mivel a fejlehajtás már unalmas, belekortyoltam a kávémba. – Ja, bocs csak azt szerettem volna mondani, hogy ma is szívesen elkísérlek. Egyébként hova készülsz így kiöltözve? – futotta át még egyszer a tekintetével a testem.
- Na ugye?! Én is ezt mondtam.
- Csak a suliba. Úgy is egész nap próbálunk az előadó teremben, mivel még nem vettek fel hivatalosan így nincs milyen órára bemenni – rántottam meg a vállam.
- Nicsak nicsak! Ki csípte ki így magát? – jött be Jared is.
- Ne kezd te is - hajtottam a fejem a pultra. – Amúgy egyáltalán nem értem miért csináljátok ezt, hiszen máskor is így nézek ki.
- Nagyon ritkán hordasz szoknyát és ez most így feltűnik. Így jön az az ötlet, hogy például randid lesz vagy ma lesz a meghallgatás? – szólalt meg ismét valaki más. Sajnos az arcát nem láttam, mivel a fejem a pulton volt, de hangjából ítélve Ronanre tippelnék. Felnézek egy pillanatra és eltaláltam, Ronan kezdett el majszolni egy szénné égett pirítóst.
- Pfuj! Te azt hogy a fenébe bírod megenni? – néztem rá egy kis undorral és meglepődöttséggel az arcomon.
- Egyszerű, mint az 1x1. Lusta vagyok magamnak csinálni és gondolom ezt már senki nem eszi meg, így hát megeszem én. Nem olyan jó az íze, mint hittem, de ehető.
- Asszem én inkább megyek – csúsztam le a székről és mentem oda a cipőmhöz. Felvettem és bekötöttem, majd a táskát a vállamra dobtam. - Damien igyekezz! Már kész vagyok és nincs kedvem várni – sóhajtottam.
- Már itt is vagyok – ugrott hirtelen mellém. Az úton ismét csendbe burkolóztunk. Gondolkodott valamin, mert látszott nagyon el van foglalva. Nem értem ilyenkor mi baja. Ha kettesben vagyunk szinte sose beszélünk. Bezzeg mások társaságába. Ott be nem áll a szánk és egymáson csüngünk egyfolytában.
 Valamikor már szó szerint is ott szoktam csimpaszkodni a nyakában, mint egy kismajom. Egy biciklis jött előttünk. Damien a hátam mögé lépett, de a kisujja érintette az enyémet. Hirtelen törtek rám az emlékképek, mintha dézsából öntenék. Alaposan megfigyeltem őket és furcsa volt ezt látni a fejemben, de nem az én emlékeim voltak, hanem az övéi. Már nem csak az emlékeit találtam meg a fejemben....
Bárcsak most is beszélnénk. De miért nem beszélünk? Nem merek kezdeményezni, mert mi van ha hülyeséget mondok? Miért érzem így magam még mindig? Ha nincs velem hiányzik, de ha velem van akkor is. Lehet azért mert nem teljesen az enyém, hiszen néha olyan vágyakozó érzéseim vannak utána. Vissza kell fognom magam, mert rájön mit is érzek valójában. Viszont, ha a reggelre gondolok elfog a féltékenység és a düh. Én Rhett helyében megcsókoltam volna Ronát. Annyira kíváncsi vagyok mit gondol rólam. Azt tudom, hogy a legjobb barátjának tart, de ennyi és semmit több? Ha lenne egy kis reményem azonnal kihasználnám, azt ugyan nem tudom hogyan, de biztosan ki. AHJ! Túl sok a HA és a megválaszolatlan kérdések. Egyetlen személy van akinek az érzéseimről szoktam beszélni. Viszont vele most nem beszélhetek, mert akkor rájön mindenre és nekem annyi. Csak ránézek és boldogság tölt el. Gyönyörű most is, mint mindig, bár most egy kicsit a szexi stílushoz hajlott az öltözéke még ez is jól áll neki. Mindig is nyugalmat találtam, ha azokba a fekete íriszeibe néztem, ami…
Elváltak a kisujjaink és megszakadt a gondolatmenete. Legalábbis nálam biztos. A gondolatairól eszembe jutott az a bizonyos éjszaka is. Azóta is kitartóan szeret. Melegséggel töltött el ez az érzés. De miért nem vallja be akkor? Nincs mitől félnie. Most, hogy így szóba hozta én is kívánom a csókját. Azokat az íves, telt ajkakat. Verd már ki a fejedből! Szólt rám hirtelen egy hang. Hát, Damien biztos nem szólt, de akkor ki vagy mi volt? Lehet a lelkiismeretem? Nem tudom. Hamar megtettük a sulihoz vezető utat, ugyanis már a suli előtt voltunk.
- Azt hiszem én most nem megyek be – fordult felém. – Nem szeretnék újabb ilyen kirohanásokat, ha érted mire gondolok – húzta el a száját, miközben a suli felé pillantott, hátha ott van Mandy és a csatlósai – Jut eszembe! Ezt otthon hagytad, gondolom nagy hasznát fogod venni. – nyúlt bele a farmer zsebébe. Vártam mire gondol, hiszen halvány lila gőzöm sem volt mit felejtettem el elhozni magammal. Ekkor kihúzta a zsebéből a feketebőr csöves kesztyűmet. A bal kezemre pillantott, amin tényleg nem volt semmi takarásra szolgáló ruhadarab. Tisztán látszódott a fekete skorpiók jele.
- Köszönöm! Élet mentő vagy! – sóhajtottam fel, majd a nyakába ugorva öleltem meg. Először meglepődött, hogy így reagálok, de aztán éreztem az ölelő karjait a derekam körül. Arcon pusziltam és elengedtem – Biztos nem jössz be? – kérdeztem egy kicsit félénken.
- Biztos, de cserébe máskor is elkísérlek majd rendben? – simította végig kezével az arcom.
- Hát, akkor nekem mennem kell próbálni. Szia. – intettem neki és már el is indultam, de keze a csuklóm után kapott.
- Hékás – fordított szembe magával. Keze még mindig fogta az enyémet. Közel hajolt hozzám, majd a telt ajkai érintették pírba öltözött arcomat. Kis cuppanás is hallatszott mikor elhajolt – Most már én is elköszöntem tőled – mosolygott féloldalasan. – Jut eszembe! A bunyót ne feledd, majd küldök neked SMSt a helyszínről, meg a többiről. Jó kis bunyós napot – azzal megfordult és hazafelé indult. Láttam a távolodó alakját, ami lassan halványult majd eltűnt. Egy mélyet lélegeztem és az agyam kattogott. Sosem búcsúzott még így tőlem. A homlokomra sokszor kapok tőle puszit, de az teljesen más. Az arcomon még mindig meleg bizsergést éreztem, olyan kellemeset. Az épületbe lépve azonnal kiszúrtam Mandyéket. Nem nyújtottak szép látványt. Inkább vakították azzal a sok rózsaszínnel a fiúkat, minthogy csábították volna. Sose fogom megérteni az ilyet. Miért kell kitenned mindenedet azért, hogy felkeltsd a fiúk érdeklődését? Én sosem csináltam ilyesmit és nem is fogok. A mai ruhám mondjuk egy kicsit rövid, de azért ahhoz képest elég sokat takar. A próbateremhez vezető folyosó az aula túloldalán van. Kezdhettem átverekedni magam a tömegen, hurrá. Párszor utánam fütyültek, de én csak bemutattam nekik. Nem vagyok én kutya, hogy fütyülésre ugorjak már is! Mandy gyilkos pillantásokkal követte minden mozdulatomat. Gondolom majd felrobbant az irigységtől, mivel őt semmilyen fütty nem jutalmazta. Egy diadalmas mosolyt vetettem felé, majd haladtam tovább az eredetileg kitűzött célom felé. A teremben lévő színpadon a srácok pont most állították össze a dobfelszerelést.
- Sziasztok. – mentem fel hozzájuk a színpadra. Odamentem Georgehoz és megöleltem. Ugyanígy Maxot is.
- Szia neked is. – mondták egyszerre.
- A dalt sikerült befejezned? – fordult felém Max.
- Igen, szerintem egész jól sikerült – a táskámban kezdtem kotorászni, meg is lett az eredmény hiszen hamar a kezembe akadt a dalos könyvem. Kivettem a táskámból, a könyvből pedig három papírt, amire rá volt írva a dal. – Tessék – adtam oda mindkettejüknek a papírt. Gyorsan átfutottam én is a szememmel.
- Akkor próbálhatunk is – ült Max a dobok mögé. Elkezdte, majd George követte a gitárral. Elkezdtem a dalt és szinte már úgy éreztem szárnyalok. Ilyenkor mindig annyira felszabadulok és teljesen beleélem magam, szóval mikrofonnal a kezemben tombolva a színpadon élveztem a nem létező közönség sikolyait. A szám végén odafordultam a srácokhoz.
- Na? Hogy tetszik?
- Szerintem nagyon jól megírtad, ügyes vagy – adott egy ölelést Max.
- És neked George?
- Szerintem is nagyon állat ez a szám, de mintha hiányozna belőle valami – sose hallottam még így beszélni. Jó, két napja ismerem de olyan kis illemtudónak és csendesnek tűnt elsőre.
- Miro ugye te mondtad, hogy tudsz gitározni? – hozott felém egy gitárt, mire aprót bólintottam. – Be kéne majd ezzel kapcsolódnod, mivel ez lágyabb egy kicsit a basszusnál. Próbáljuk meg így is – azzal visszaállt a helyére. – Egy….két….há…és.. – újra kezdtük az egészet. Mikor én is becsatlakoztam a gitárral, teljesen más hangzású lett a dal. Így sokkal jobban tetszett nekem is. Mint mindig, most is felszabadultam éneklés közben. Persze most nem rohangáltam mikrofonnal a kezemben, hiszen helyette ott volt egy gitár. A dal végeztével éles taps törte meg a csendet.
- Ez valami eszméletlen volt – jött fel hozzánk a színpadra.
- Jó napot tanár úr – hangoztattuk kórusban.
- Elnézést, hogy csak így rátok török, de ez a dal fantasztikus! Az iskolai tehetségkutatóra készültök?
- Nem. Tudja holnap van a felvételi meghallgatás és arra készülünk – mondtam gyorsan, hiszen erről a versenyről még nem is hallottam semmit.
- Értem. Nos, kár pedig nagy esélyetek lenne. Egyébként szerintem ezzel a számmal simán be fogtok kerülni. Sok sikert holnapra. Viszlát – indult az ajtó felé.
- Elnézést tanár úr, de ön nem lesz ott holnap? – szóltam utána, mivel úgy tudtam zene szakos.
- Nem. Én sajnos nem leszek jelen a pontozók közt és egyébként is órám van, de sajnálom amiért kihagyom. További szép napot – intett egyet és folytatta útját a kijárat felé.
- Mit szólnátok egy kis szünethez meg amúgy is éhen halok – fogta meg a hasát Max.
- Benne vagyunk – pacsiztam le a másik fiúval.
- George jössz velem a büfébe? És te Miro?
- Bocsi, de én most nem. Talán máskor. Még meg kell néznem valamit. Itt találkozunk sziasztok – mentem kifelé. Az utam a hirdetőtábla felé irányult. Úgy tudtam ma van az önvédelmi harc oktatása. A tábla tele volt szórólapokkal és hirdetésekkel. Volt olyan is, aki egy használt klarinétot árult. Sok hasonló baromsággal találtam szembe magam, mikor megakadt a szemem egy bizonyos szórólapon. Elvettem belőle egyet és boldogan ugráltam be a jelenlegi próbatermünkbe.
- Srácok! – ugrottam fel a színpadra, míg ők teli szájjal felém fordultak. – Baj lenne, ha most egy kicsit elmennék?
- Hova?
- Ide! – dugtam az orruk elé a szórólapot. – Ha szeretnétek gyertek velem. Örülnék neki – mosolyogtam rájuk.
- Ilyen harcias lány vagy? – vonta fel a szemöldökét George. „Ha tudnád mennyire” – gondoltam magamban.
- Szóval?
- Én is kíváncsi vagyok én megyek. És te Max?
- Engem nem annyira vonz a verekedés, bár elmehetek. Mikor lesz?
- Öt perc múlva, úgyhogy szedd a cuccod és mehetünk – kaptam a táskám után. Max persze betömte gyorsan a hamburger maradványait a szájába, így fuldokolva próbált utolérni minket. Végül sikerült megennie mire a csarnokhoz értünk. Voltak ott egy jó páran. Lányok és fiúk vegyesen. Láttam Nathent is. Az edző a lelátóról lehívta azokat az embereket, akik eddig is jártak vagy aki ki szeretné próbálni.
- Hé! – böktem oldalba a könyökömmel Maxet. – Léci vigyázol a cuccomra? – erre csak egy bólogatást kaptam válaszul. Levettem a szemüvegem és a magassarkú cipőmet, majd én is lementem az edzőhöz. Mindenki fintorodva és gúnyolódva nézett rám, mikor leértem. Láttam, hogy többen elkezdenek suttogni és nevetni. Nem különösen érdekelt, hiszen tudom mire vagyok képes, viszont nekik halvány lila fogalmuk sincs ki is vagyok valójában.
- Ms. Logas. Ezt komolyan gondolta? – futotta rajtam végig a tekintetét. Lehet csak a ruhámmal van gondja. Bár azt meg is értem, hiszen szoknyában bunyózni nem olyan kellemes és jó.
- Igen Mr. Medrik. Komolyan – mondtam fagyosan a szavakat. Egy inkább hagyjuk fejrázást csinált az edző és beállított a sorba. Külön csoportozta a régen járókat az újakkal. Minden új akkor kerülhetett be, ha harcba száll egy régivel és úgy minősítik a mozgást és az erejét. Végignézve a két csoporton meglepődtem, hogy egyedüli lányként állok itt. A régiek közül kiszúrtam egy ismerős mogyoróbarna szempárt is, aki egy szinte már izomkolosszus sráccal beszélgetett. Tényleg nagy darab fickó volt szinte az összes és most nem súlyra értem. Magasak és kigyúrtak voltak. Persze egy pár kivétellel. A tanár sorba osztotta a párokat és furcsa módon pár kezdő leverte a régiek közül kapott párját. Rajtam kívül mind a két csapatból verekedett már mindenki. Volt akinek vérzett egy kicsit a feje, vagy esetleg más sérülései lettek. Olyan, mintha otthon lennék a mi bunyóinkon, annyi különbséggel, hogy ez egy iskola és persze nem durvák annyira a sérülések.
- Nos. Válassz magadnak párt, mert verekedett már mindenki és amúgy is a lányoknak ennyi előny jár.
- Válasszon maga nekem.
- Rendben. Travis Oxelo lesz a párod.
- Lenne egy kérdésem – fordultam az edző felé. – Mennyire lehetnek súlyos sérülései az illetőnek?
- Drágám! – mondta gúnnyal a hangjában. – Itt csak akkor van vége a menetnek, ha valamelyik fél feladja. Ki volt írva csak saját felelősségre vállald el. Visszalépni nem lehet.
- Ki mondta, hogy vissza akarok lépni? – képedtem el. Ilyet gondol rólam? – Csak kíváncsi voltam, hogy halálra verhetem e az ellenfelet, és ennyi.
- Te halálra? Travis jár ide a legtöbb ideje önvédelmet tanulni. Már a gimnázium előtt is jött hozzám órákra az akkori gimisekkel. De tudod mit? Sok sikert.
- Köszönöm az oktatást - forgattam meg hanyagul a szemem.
- Mielőtt hozzákezdenél a kesztyűdet vedd le – és most kaptam sokkot. Hogy mi? Ha leveszem kiderül az egész életem és akkor már mindenki biztos tudni fogja ki vagyok. Nem vehetem le. Nem ismerhet fel senki. Most mégis mihez kezdjek? – Őőő…….. tudja fáj a csuklóm és ez valamennyire tartja. Szóval nem vehetem le, mert akkor nem tudnám kiütni Travist se. – Igen! Azt hiszem kellőképpen kimagyaráztam magam. Legalábbis remélem.
- Gyere velem egy kicsit az irodámba és adok rá fáslit – vezetett be az irodába. Én inkább sportszertárnak hívnám, mivel van benne egy asztal és hozzá szék is, meg persze gép az íróasztalon, azon kívül mindent tornaszerek vesznek körül. Az asztal fiókjából előhúzta az említett fehér anyagot és kérte vegyem le a kesztyűt, majd ő megcsinálja nekem jól a kötést. Felajánlottam, hogy nem kell idenéznie és szívesen megcsinálom magamnak is, de hajthatatlan volt. A kesztyű lekerült a kezemről és az edző szinte nyitott szájjal bámult. Mintha elkezdett volna csillogni hirtelen a szeme. Csak nem sír?
- Szóval ez….. az a jel amire gondolok? – simította végig ujjaival a csuklómon lévő skorpiót.
- Ez csak egy tetoválás, ami nem sikerült valami jól, ezért takarom mindenki előtt.
- Ne is tagadd Miro! – emelte fel a már lassan rám  a könnyekben úszó szemét. – Vagy inkább szólítsanak Ronának?
- De…… ezt honnan tudja? – nyílt nagyra a szemem a meglepődöttségtől, hiszen csak a bandában szólítanak így és csak, de csak is ők tudják ezt a nevem.
- Emlékszel Eliottra? – halványan bólintottam. Őt nem neveztük nevén, mivel nagy sebhelyeket szakított fel a lelkünkben a név kimondása is. Ő is közénk tartozott, de az egyik bunyón egy áruló is tartózkodott, aki felgyújtotta az épületet verekedés közben. Nem tudott sajnos időben kiérni és füstmérgezést kapott. Később a lángok ragadták el az utolsó csepp energiákat a testéből. Szóval aznap éjjel hunyt el. Damien mellett ő volt a legjobb barátom. És én is neki. Sokszor mondták, hogy összeillünk, de ahelyett szereztem neki sokszor barátnőket. – Nos… - vakarta meg idegességében a tarkóját. – Hogy is mondjam neked? A keresztfiam volt.
- Részvétem tanár úr.
- Köszönöm. Az igazat megvallva már első napon ismerős és gyanús voltál nekem. Főleg az a Mandys akciód után. És végre rájöttem miért – kezdte befáslizni a kezem. Még tovább mondta a történetét, de én nem tudtam rá odafigyelni. Hiányzott Eliott nagyon. Viszont neki még jobban, hiszen rokoni kapcsolatban vannak vagyis voltak. – Kész is. Aztán rúgjad nekem szét a seggüket – kacsintott. Én rámosolyogtam majd elhagyva az irodát a csarnokba mentem vissza.
- Na mi az királylány?! Csak nem megfájdult a kezecskéd? – gúnyolódott Travis vékony hangom utánozva, ahogyan a kezét sajnáltatja. Egy csomóan vele együtt nevettek, de Nathen nem tette ezt. Örültem neki, hogy van legalább egy ilyen ember akinek nem vagyok nevetség tárgya, mert lány vagyok és verekedek. Sípszó és elhallgatott mindenki.
- Úgy döntöttem, mivel a kisasszony – mutatott rám. – Nagyon nagyra tartja magát, ezért nem csak egy fiú ellen kell kiállnia – kacsintott rám, amit egy mosollyal köszöntem meg. – Első küzdő Travis. Kérlek álljatok a kijelölt területen belülre. Remélem a szabályokat mind a ketten tudjátok. És ezt most nem azért mondom, de a büszkeség ellenére is jobb feladni, mint meghalni. Hát kezdődjék! – szólalt meg újra a sípszó. A terület egy kör volt amin Travis elkezdett körbe-körbe menni lassan. Én követtem, hogy szembe kerüljünk. Többször is lenéző és megvető pillantásokat kaptam tőle, de nem érdekelt. Kezét lendítette, de elhajoltam így a levegőt találta el. Egy gúnyos mégis diadalmas apró mosoly jelent meg az arcomon. Hirtelen lendítettem a kezemet és gyomorszájon találtam. Láttam az arckifejezésén mindjárt összeesik. A ’néző közönség’ egy hatalmas júj-jal és valaki pár fájdalmat utánzó szóval szólalt fel. Még egyszer próbálkozott az arcom közepe felé, de elkaptam a kezét és egyet fordulva a földhöz csaptam háttal. Fetrengett egy kicsit majd elengedtem a kezét.
- Segítsek? – nyújtottam felé a kezemet.
- Nem kell te ribanc! Hagyjál! – mordult fel a földön fetrengve. Hogy minek nevezett?! Na itt és most azt hiszem, ha nem adja fel a halálfia lesz. Megragadtam a kezét erősen, majd felráncigáltam álló helyzetbe. Próbált ütést mérni rám, de sikertelenül én azonban még kettőször vágtam gyomorszájon. Lassú és gyenge volt a védekezése. Megfogtam a tarkója felett a fejét és felemelve a térdem fejbe térdeltem. Hátra esett vérző fejjel és háromszor ütötte meg a padlót a feladás jele képpen. Odamentem hozzá és leguggoltam. A füléhez hajolva oda súgtam neki :Máskor gondold meg kit ribancozol le! A lelátóra nézve mindenki tátott szájjal bámult felém. Nem értettem miért. Csak elvertem egy bunkó és nagyképű srácot. Ennyi az egész, nem kell nagydobra verni.
- Na, ki szeretne megküzdeni következőnek Ms. Logas kisasszonnyal? – fordult az edző a fiúk felé. Az egész fiúbanda hátrébb lépett minimum két lépést és heves fejrázással jelezték, ők ugyan nem. Felkuncogtam a reagálásukon, majd oda mentem az edzőhöz.
- Nos, azt hiszem mára végeztem tanár úr. Visszakaphatom a kesztyűmet?
- Persze. Az irodában hagytam. Nathen! – szólt hátra. – Travist vigyétek fel Derekkel az ápolóiba, mindjárt megyek én is. A többiek addig a szokásos edzés elkezdhetik – adta ki az utasításokat, mint egy parancsnok. – A kesztyűd – tette elém. Letekertem a fáslit a kezemről és ráhúztam a fekete színű, bőr, csöves kesztyűmet. – Tudod miért nem álltak ki ellened? – erre csak egy fejrázás és egy halk nem volt a válaszom. – Mivel legyőzted, vagy mondjuk úgy inkább, hogy megverted Travist nem mernek kiállni. Travis volt az összes közül a legjobb. Senki sem tudta legyőzni őt, ezért nagyképű és beképzelt lett és nem csak veled viselkedik így, hanem mindenkivel. Sajnos néha még velem is. Egyébként büszke vagyok rád, hogy így fogalmazzak és örülök neked. Persze utólag bocsánatot kérek a lenézésem miatt amiért lány vagy.
- Semmi baj tanár úr! – mosolyogtam. – Már megszoktam – vontam vállat.
- Akkor most járni fogsz erre az önvédelmi órára vagy csak bejöttél?
- Járni szeretnék. Persze csak, ha nem gond.
- Dehogyis! Örömmel üdvözöllek a csapatban. Holnap is lesz egy edzés. Azt még nem tudom mikor, de amint tudom a táblára ki lesz rakva. Most már mennem kell Travis után. Viszlát Miro. – állt fel és hagyott ott az irodájában. Én is felpattantam és a csarnok felé mentem. A lelátón még mindig voltak egy páran, de hamar kiszúrtam Maxat és Georgeot.
- Sziasztok – mosolyogtam vidáman.
- Te….te…..ezt……ezt meg hogy?
- És……..ott……meg….ott…….úristen!
- Ezt hogy a fenébe csináltad? – szólalt meg végre Max, bár mondjuk megilletődés jelei látszódtak az arcán, nem is kicsit. – Csak úgy elverted azt a kigyúrt csávókát és te meg sem sérültél, meg semmi. Mondjuk a szoknyád egy kicsit véres, de akkor is. Ezer százalék, hogy én se vertem volna le Travist.
- Figyeljetek, nem kell ezt nagy dobra verni. Igen szeretek verekedni és képzeljétek lány vagyok. Felidegesített, szóval azt kapta amit megérdemelt. Majd lehet egyszer úgyis megtudjátok a sérülések nélküli bunyóim okait. De most menjünk – kaptam fel a cipőmet. Épp bekötöttem, mikor a cipőm orrától pár centire megállt egy rózsaszín tűsarkú. Na,ne! Ezt nem gondolja komolyan Mandy, hogy idejön és leáll nekem nyalizni! Remélem minél előbb elhúz a picsába. Vállamra dobom a táskám miközben felállok és igazam volt. Mandyvel találtam szembe magam.
- Mit akarsz? – vágtam hozzá flegmán a szavakat.
- Semmit, semmit. Vagyis még is szeretnék valamit. Két dolgot. Először is! Mi van a kesztyűd alatt, hogy mindig mindenhol felveszed? Arra gondoltam, valami mágikus vagy varázslatos erő, ami erőssé és legyőzhetetlenné tesz.
- Nem néztél véletlenül egy kicsit túl sok barbiet? – vontam fel unottan a szemöldököm.
- Ezt most elengedtem a fülem mellett. Szerencséd, mert nem álltam volna jót magamért – tettette a nagy felháborodását, sűrű szempislogással párosítva. – A másik pedig az, hogy mit szólnál hozzá, ha csak mi ketten holnap suli után elmennénk vásárolni? – vette elő azt a gyengéd és megjátszott mosolyát. Már szinte hányni tudtam volna a csajtól. Tegnap még nekem esett, hogy mit képzelek magamról, ma meg már elhív magával egy közös programra a csatlósai nélkül. Ekkorát nem süllyedhetett idáig. És akkor eszembe jutott egy hirtelen ötlet. Kezét gyorsan megfogtam és az én kezeim közé vettem…
...Nathen…..Nathen……Miért nem vesz észre?...
- Te meg mi a büdös francot képzelsz magadról? – rántja el a kezét. – Ne fogdoss, te senki házi csitri! – és itt szakadt el a cérna.
- Most tépjelek meg vagy hagyjak két perc előnyt mentőt hívni? – közeledek hozzá. A dühtől eltorzultnak érzem az arcom. Szikrákat szórok a szememmel és gyilkos pillantásokat vetek rá. Kezem ökölbe szorul mellettem mielőtt behúzok neki egyet.
- Két perc mentő! – nyávogja fel, azzal ki is szalad a csarnokból.
- Megyünk. A teremben találkozunk – intettek a fiúk és ők is elhagyták a csarnokot. Én még összeszedtem a cuccaimat és az ápolóiba indultam. Nem tudtam merre találom, de hátha ki van írva valahova. Balszerencsémre nem volt. Kedvemre elindultam az egyik szimpatikus folyosón, majd befordultam és nekimentem valakinek, aki pont az ellenkező irányból jött.
- Bocsi – mondtuk egyszerre. Elmosolyodtam és felnéztem ki az. Nathen állt előttem, még az edzős cuccában volt.
- Úgy látszik valahogy mindig összefutunk. Nagyon csinos vagy – mosolygott féloldalasan. – Egyébként Nathen vagyok – nyújtotta a jobbját.
- Tudom. Én pedig Miro és köszönöm – mosolyogtam.
- Mikor először láttalak az igazgatóinál, nem gondoltam volna, hogy ilyen csaj vagy. Mármint az oké, beszóltál Mandynek, de amit Travissel műveltél, komolyan mondom elképesztő. Nagyon jól csináltad. Hol tanultál meg így verekedni? Mert ugyan nem sok lányt látok verekedni és bunyózni, de kifejezetten látszik, hogy már profi vagy benne hiszen Travis még a kisujjával sem ért hozzád. Szóval gratulálok.
- Köszönöm, azt hiszem. Bár igazából nem akartam ennyire úgymond lesérteni, de felkaptam a vizet, mikor hozzám szólt. Az edző is mondta mindig bunkó, sokszor veletek is.
- Igen sokszor. Én nem nagyon bírom a srácot, de verekedni tud. Legalábbis eddig azt hittem senki sem tudná megverni, nemhogy egy lány. És ezt ne vedd sértésnek – tartotta maga mellé a kezeit, mintha le akarnám tartóztatni. – Végül is megérdemelte. Remélem nem lesz most már ilyen nagyképű és beképzelt bunkó, de ki tudja. Egyébként fogsz járni?
- Igen. Azért is jöttem megnézni, de ha már ott voltam gondoltam kipróbálom próba szerencse elven.
- Akkor biztos nem fog fellengzősködni. Azt ugye tudod, hogy holnaptól kezdve egy ideig te leszel a téma a suliban?
- Miért lennék? Nem voltak sokan ott.
- Hidd el tapasztalatból mondom, de főleg azért is mert Mandy is ott volt. Eléggé pletykás – húzta el a száját.
- Jut eszembe. Van egy nagy rajongód – derültem fel, mert eszembe jutottak Mandy gondolatai.
- Sok van belőlük elhiheted, bár nem hiszem köztük van e az is akit valóban magam mellett szeretnék tudni. De kire gondolsz?
- Mandyre. Hallottam, hogy rajtad gondolkodik egyfolytában és siránkozik, mert nem veszed észre őt. Bár ezt nehezen hiszem el, mivel eléggé feltűnő jelenség – Nathen elkezdett nevetni és már én sem bírtam sokáig csatlakoztam hozzá.
- Igen ebben igazad van – nevetett továbbra is. – Régen észrevettem sajnos, de nem érdekel különösebben. Semmi vonzót nem találok benne.
- Hidd el megértelek.
- Volna kedved eljönni velem ma este a bunyóra? Jobban megszeretnélek ismerni.
- Milyen bunyóra?
- Úgy hallottam a Fekete Skorpiók itt vannak Los Angelesben és ma fognak bunyózni valahol – ekkor mind a kettőnknek jelzett a telefonja. Gyorsan előkaptuk a sajátunkat és megnéztük. Én Damientől kaptam, amiben azt írta – A Hoold street-en rendezik a bár alaksorában. Holnap, mivel valaki lebuktatta a mai helyszínt. - Bocsi, holnap. Szóval lenne kedved eljönni?
- Sajnálom, de más programom van. Talán majd máskor – küldtem felé egy mosolyt, hogy ne okozzak neki olyan nagy fájdalmat. Legalábbis remélem nem sikerült megbántanom. – Nem tudtam, hogy szereted őket.
- Pedig de. Eddig a bunyóik felén ott voltam. Persze nem mindenkinek tudom a nevét. Például van egy valaki, aki mindig kapucniban van még bunyó közben is. Rá vagyok a legjobban kíváncsi, ugyanis ő az egyetlen, aki még sosem veszített egy bunyót sem.
- És ki a kedvenced?
- Ez nehéz kérdés – vakarta meg a tarkóját. – Leginkább Tyler, Damien és Shepley. Persze, ha tudnám a kapucnis srácnak a nevét valószínűleg az ő nevét mondanám. Na, jó elárulok neked valamit, de esküdj meg, senkinek sem mondod el! – én erre csak bólogattam egy sort és persze a szám is felfelé görbült, mivel azt hiszi egy pasas vagyok. – Bunyó terén a Fekete Skorpiók úgymond a példaképeim – kémlelte a földet. Lehet zavarban van? Ez aranyos tőle.
- Miért pont ők? Hogy-hogy nem Travis, vagy valaki más az önvédelmi óráról?
- Mert ugyebár 12-en vannak azt hiszem, bár nem vagyok biztos benne.
- Nyugi, annyian vannak – mondtam, mielőtt elkezdene gondolkodni a banda tagjairól.
- Szóval mindegyik tagnak egyedi a mozgása. Szinte mindig tudnak valami újat bemutatni. Például Tyler sokszor poénként veszi ezt az egészet és a verekedés közben röhög – erre igazat adtam magamban, mivel teljesen úgy szokott lenni, ahogy mondja. – Aztán ott van Shepley, aki mindig megfigyeli az ellenfelet és körülméri a lehetőségeit. Ronan pedig, a saját feje után megy és az sem nagyon érdekli ki vagy mi az ellenfele, csak verje szét. Aztán ott van Jeremy, aki sokszor használ bokszosoknak való védelmet és támadást. Szóval érted. Travis mindent úgy csinál, ahogy a nagy szabálykönyvben le van írva. Nincs semmi egyediség benne. A keze remekül szögbe van mérve ütéskor is. Csak ezért ilyen jó, mert nem akar újat tanulni. Én pedig igen.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent tudsz róluk. És teljesen egyetértek veled. Én is ezért tudtam simán megverni Travist, mivel kiszámítható volt – rántottam meg a vállam. Lehet ezt nem is kellett volna mondani?! Most el fog kezdeni kérdezősködni, miért tudok bunyózni? Remélem nem.
- Te az első napodon, nem egy Damien nevű sráccal jöttél, aki miatt Mandy kivágta a hisztit?
- De. Miért kérdezed? Ismered te is?
- Ja, bocsi nem. Csak eszembe jutott. Egyébként hova is tartottál ilyen nagy gyorsasággal? – vonta fel a szemöldökét.
- Az orvosiba. Tudod, ahova Travist cipeltétek.
- Hát, nem akarlak elkeseríteni, de teljesen rossz irányba mész – nevetett fel.
- Ez nem vicces – bokszoltam bele a vállába játékosan. – Na jó, talán egy kicsit. – nevettem én is el magam.
- Gyere elkísérlek – biccentett a fejével, hogy kövessem. Az oda út eléggé bonyolult volt, mikor és hova kell lefordulni, úgyhogy inkább nem folytattam a megjegyzését. – Ez lenne az – állt meg egy fehér ajtó előtt. – Nekem most vissza kell mennem az önvédelmire, remélem boldogulsz.
- Igen, most már remélem én is, hogy menni fog.
- Szia Miro, örültem a találkozásnak – intett, majd a folyosón távolodva beleolvadt a szürke nadrágja a folyosó végén lévő homályba.
- Szia. Én is – mondtam, bár már csak magamnak inkább. Az ajtó felé fordultam és bekopogtam. Egy halk ’szabad’-ot hallottam a túloldalt és benyitottam. Travis feje be volt kötve és egy ágyon feküdt, ahol épp a vérnyomását mérte, gondolom a suli doki.
- Jó napot.
- Szervusz. Segíthetek valamiben?
- Igen. Travis állapota felől érdeklődnék. Súlyosan megsérült.
- Hát, szerencsére csak enyhe agyrázkódása volt, így még bagadozva beszél. Viszont a leleteiben semmi rosszat nem találtam. Nem nagyon tudom ki venni mit szeretne mondani. Segítenél?
- Persze. Hogyan?
- Valami olyasmit motyog, hogy egy lány verte el. Nem tudom igaz-e, de Travist eddig még senki nem verte meg még a fiúk közül sem. Az iskolában, pedig nem ismerek ilyen harcos típusú lányokat – tette el a vérnyomás mérőt. Travis kicsit kómás fejjel felém nézett, majd hirtelen kitágultak a pupillái és a félelem tükröződött szemében.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni – mentem közelebb hozzá. – Sajnálom Travis. Nem így akartam, de te provokáltál ki, mikor le ribancoztál. De én tényleg sajnálom Travis – hajtottam le szomorkásan a fejem. Én tényleg nem akartam sérülést okozni neki. Épp csak annyit akartam, hogy ne ribancozzon le.
- Meg….megbocsátok. És….sss….ajnálom….én……énis. – motyogta. Bágyadt arckifejezéssel. Arcára apró mosoly ült ki. Oda mentem hozzá és óvatosan megöleltem.
- Nem haragszom és köszönöm – suttogtam a fülébe, mivel már így is sokat hallott a doki. Vagy inkább nővér? Mindegy, sokat hallott ez a lényeg. – Gyógyulj meg hamar – pusziltam meg a homlokát és egy mosollyal az arcomon, egy köszönés után távoztam. Szerencsére innen hamar az előadó terembe értem, ahol a srácok már vártak rám. – Sajnálom, de nem találtam az orvosi szobát és közbe összefutottam Nattel és elbeszélgettük az időt és utána oda vezetett, mert kiderült teljesen rossz irányba megyek és Travistől bocsánatot kértem és akkor jöttem ide, amilyen gyorsan csak tudtam – fújtam ki a levegőt.
- Jól van. Azért néha levegő sem árt. – mosolygott Max. Ekkor George elkezdett nevetni. Mi csak felvont szemöldökkel néztünk rá.
- Kb a mondatod felét az és szó tette ki.
- Ez miért is ennyire vicces? – kérdeztem, ugyanis végkép nem értettem.
-  Nem tudom, de olyan jó – nevetett továbbra is. Nos, miután befejezte elpróbáltuk még kétszer a dalt.
- Szerintem jók leszünk – állt fel Max a dobok mögül. – Nekem viszont mennek kell, sziasztok majd holnap találkozunk – pakolta össze a cuccát és már ment is el.
- Én is megyek. – szóltam oda Georgenak.
- Rendben szia – ölelt meg majd vissza ült egy székre a gitárral a kezében. A folyosó rég kihalt már. Egy diák sem egy tanár nem volt még a közelben sem. Hirtelen hangokat hallottam mögülem. Gyorsan hátranéztem követ-e valaki, de senkit nem láttam. Már majdnem kimentem a suliból, mikor valaki megfogta a kezem. Meglepődtem és meg ijedtem, szóval reflexből ütöttem hátra egyet.
- Á. Ezt meg miért?
- Úristen! Nat…én sajnálom – léptem hozzá. Az arcáról levettem a kezét és egy nagy piros folt volt rajta. – Én…….én nem akartam, csak…….csak megijedtem és reflexből jött, én……..én……tényleg sajnálom – mondtam bűnbánóan. Éreztem, ahogy a könnycsatornáim megerednek egy kicsit és csillogni kezd tőle a szemem.
- Hé. Semmi baj – mosolygott. – Azt hittem direkt volt, mert valamivel megbántottalak, de így már értem. Sajnálom, hogy a frászt hoztam rád – húzta el olyan rosszfiúsan a száját. Ujjai a felkaromnál kezdtek el cirógatni majd lejjebb haladva a kézfejemen állapodtak meg, amit meg is fogott.
- Bi…biztos jól vagy? – fürkésztem az arcát. Eszembe jutott a piros foltról valami. Anya mindig egy puszit adott a sebeimre. Azt mondta, a puszi gyógyító erejű, ha attól kapod akit szeretsz. Nat arca felé közeledve lágyan érintettem ajkaimmal az arcát. Láttam mosolyra húzódik a szája.
- Most már jobb? – kérdeztem egy kicsit szégyenlősen. Talán el is pirultam egy kicsit. De miért pirultam volna? Nem értem magam.
- Sokkal – viszonozta a gesztusomat. – Mennem kell a húgomért, de majd holnap remélem találkozunk. - Engedte el a kezemet. Én is kiléptem a suli ajtón, csak persze ő a másik irányba indult el. Az utcán sem láttam már sok mindenkit és a gondolkodásom közepette hamar haza is értem. Az ajtón belépve hangokat hallottam a nappali felől. Ledobva a cipőm oda vettem az irányt. A srácok épp PS3-on játszottak valamit és röhögve kántáltak mindent.
- Sziasztok srácok – köszöntem egy kicsit hangosabban, hátha meghallja valaki. Sikertelenül köszöntem. Felcaflattam a szobámba és ledobtam magam az ágyamra. Szétnyúlva a plafont kezdtem el kémlelni, bár még egy legyet sem találtam.
- Na, mi a szitu? – huppant mellém Damien.
- Semmise, hulla vagyok a mai próbáktól.
- Tettem neked félre vacsit, mielőtt Jason az összeset befalta volna. Szóval öt palacsintát tudtam megmenteni.
- Elég az is köszi – felültem és az éjjeliszekrényemen találtam egy tálcát a vacsorámmal. Az ölembe vettem a tálcát és az ágytámlának támasztottam a hátam. A palacsinta nutellás volt, tejszínhabbal a tetején  és leöntve csoki sziruppal. – Finomnak néz ki – láttam neki a vacsorámnak. Damien mellém fészkelte magát és átölelt hátulról fél kézzel. Éreztem a lepkeháborút a gyomromban. Jót beszélgettünk a mai napról. Persze közben ellopott egy-egy falatot a palacsintáimból. Nevetve tettem az üres tálcát az éjjeli szekrényre. Fejemet a vállára hajtottam, míg a kezével az oldalamat cirógatta. Nagyot sóhajtottam és mélyen szippantottam be az illatát. Fejem búbjára adott puszit majd felállt. Kérdőn néztem rá.
- Kilenc múlt. Ideje aludnod is, hiszen holnap meghallgatás. Jó éjt Rona.
- Neked is Damien – mosolyogtam. Becsukta maga mögött az ajtómat és csend telepedett a szobámra. Felpattantam az ágyról és kiszedtem egy fehérneműt a fiókomból. Felkaptam még a pizsamámat és a fürdőszobába vettem az irányt. A zuhany alatt ellazultam. Imádtam alatta gondolkodni, mert kitisztította az elmém. Most éppen Damien körül jártak a gondolataim. Szembefröcskölt hirtelen a csap, mire észhez tértem. Kimásztam a zuhany alól és magam köré csavartam a törölközőt. Megmosakodtam, lemostam a sminkem, fogat mostam és amit még kell. A pizsamámat felvéve az ágyamba bújtam. Damien körül forgó gondolataim hamar az álmok világába repítettek.

2013. október 20., vasárnap

Award

Ezermillió és még annál is több Bia Joynak, akitől megkaptam a harmadik díjamat is.


Szabályok:
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj 11 kérdésre!
3. Írj 11 kérdést!
4. Küld tovább 11 embernek!

11 dolog:
1. Nem vagyok maximalista.
2. Idén töltöttem a 14-et.
3. A kisebb kilátókban tériszonyom van, de amúgy a magas helyeken nincs.
4. Kedvenc gyümölcsöm az alma.
5. Nem vagyok jó a reál tárgyakból sajnos.
6. Utálom a brokkolit.
7. Kedvenc állatom a gepárd és a tigris.(Sose tudtam dönteni közöttük.)
8. Szeretnék egyszer eljutni Brazíliába.
9. Imádom a fényképeket.
10. Szeretnék egyszer tandemet ugrani.
11. Nincsen bakancs listám.

Válaszaim:
1. Hány éves korodban árulták el/jöttél rá, hogy a Mikulás nem létezik?
Én még mindig azon az elven vagyok, hogy létezik, csak Finnországban lakik és soha nem látta senki. Persze tudom, hogy nem létezik csak szeretem az ilyen meséket.
2. Kaptál már virgácsot?
Igen, sajnos 2x is az oviba.
3. Melyik a kedvenc ünneped?
A szülinapom, hiszen akkor olyan energiabombának érzem magam és felszabadultnak.
4. Milyen sportokat szeretsz játszani?
Kézilabda, foci.
5. Milyen sportokat szeretsz nézni?
Inkább űzni szeretem a sportokat, mint nézni, de a Real vs. Barca meccsek kihagyhatatlanok számomra.
6. Melyik a kedvenc tantárgyad?
A tesi.
7. Melyik tanár gyűlöl a legjobban?
Sajnos pont a matek.
8. Hogyan vélekedsz az internetről?
Nem tudom hogyan érted ezt a kérdést, de azért próbálok rá válaszolni. Bizonyos mértékig jó és rossz is. Anyukám legnagyobb szerencséjére nem sokat függök a gépen és az interneten. Mégis kicsivel több a jó hatása a rossznál.
9. Miért kezdted meg a blogolást, mi ösztönzött erre?
A barátnőm, és nem bántam meg. Szeretek kiskorom óta fogalmazásokat írni, próba szerencse alapon pedig  neki kezdtem a blogolásnak.
10. Azok közül a helyek közül, ahol már jártál a szülővárosodon kívül, melyik a kedvenced?
Miskolc-tapolca, imádom a barlangfürdőjét.
11. Szoktál leckét írni?
Igen, de van olyan tantárgy amiből nem minden órára csinálom meg. Rossz szokásom sajnos, amin próbálok változtatni.

Kérdéseim:
1.Ösztönzött valami vagy valaki a blogírásra?
2. Vannak olyan barátaid, akiket az interneten ismertél meg?
3. Kipróbálnád a bunge-jumping - ot?
4. Ha lehetne 3 kívánságod mi lenne az?
5. Tornacipő vs. balerina cipő?
6. Miért pont az?
7. Mit tennél, ha kiderülne, nem írhatnál soha többet?
8. Melyik a kedvenc tantárgyad?
9. Szoktál puskázni?
10. Mi a véleményed a blogomról?
11. Bírod, ha kritizálnak valamiért?

Küldöm:
2. Claire