Chapter 06.

Drága olvasóim!
Tudom rengeteget kések a részekkel, amit tényleg nagyon sajnálok, viszont nem fogom nektek felsorolni, hogy miért, hiszen nem érdekel senkit. Ezt a részt már egy ideje befejeztem, viszont még most sem vagyok vele megelégedve, az átírások után sem. Az előző fejezethez kevesebb visszajelzést kaptam, mint amennyit eddig. Talán valami gond van? Írd meg! Viszont nagyon hálás vagyok a több, mint 5300 oldalmegjelenítésen. Tényleg nagyon örültem neki. Nem is húznám tovább az időt, következzen a rész. Remélem nektek tetszik. Jó olvasást.

Elody.xx

Date
Life or Death

Egy hét ismét eltelt. Shepley egyre rosszabbul lett. Legyengült a szervezete és a lelki állapota sem az egészség felé hajlott. Nem evett és nem aludt. Egy élőhalottnak érezte magát. Szeretett volna ezen változtatni, de amint rávette magát az evésre, görcs támadt torkában és képtelen volt akármit is lenyelni. Az alvás hiányát a rémálmok okozták. Mikor átkerül az álomvilágba, rémképek jelennek meg előtte és egyre csak üldözik a rosszabbnál rosszabb teremtmények és a halál. Ha éppen nem ezektől retteg álmában, akkor szeretett kishúga kerül előtérbe, amint ott fekszik a kórházban és csövek lógnak ki belőle. Ez a látvány mindig felkavarja a lelkivilágát. Ajtócsapódásra eszmélt fel. Valaki hátulról a nyaka köré fonta a kezeit, úgy húzta magához közelebb, majd Shepley arcára lágy csókot nyomott.

- Jobban vagy? – suttogta a kellemesen csengő hang a fülébe.
- Szerinted? – fordult hátra Shep. Szemei alatt az ismerős lila karikák uralkodtak. Nora kezét megfogva, az ölébe húzta szerelmét. Átkulcsolta kezeit a derekán, majd csókot nyomott nyakára. A figyelmét újra a húgára terelte, de amint ránézett az ágyon fekvő Ronára, sós könnyek csípték a kialvatlanságtól szenvedő szemeit. Újra nyitódott és csukódott az üvegajtó, amin Damien, Rhett, Jared, és Jason léptek beljebb. A hozott virágokat vázákba tették, majd az elhervadtakat a kukába dobták. Mindenki leült ott, ahol hely volt. A gondolataikba mélyedve figyelték a külvilágot. Shepley szemeiből egyre sűrűbben potyogtak a sós könnyek, amit az ölében ülő barátnője próbált vigasztalással visszatartatni. A csendet egy telefon hangos csörgése zavarta meg. Gazdája elnézést kérve kiment a kórteremből, majd felvette a kissé hangos hangokat hallató szerkentyűt.
- Már egy hete jelentened kellett volna Cloude!
- Tudom, de..
- Ha tudod, akkor miért nem tetted?
- Én csak..
- Tudod mit?! Nem érdekelnek a magyarázataid. Hogy állsz a küldetéssel?
- Jobban, mint hinnéd. A felbérelt emberek jó munkát végeztek, a lány még mindig kómában van.
- Remek. Amint magához tért, újabb beszélgetésre lesz szükség a cellában. Remélem, emlékezetes hely marad neki.
-  Viszont még nem árulhatom el ki is vagyok valójában. Mit szólna hozzá, ha megtudná, a vér szerinti testvére vagyok, ugyanazoktól a szülőktől?
- Megértem aggodalmad lényegét, de előbb-utóbb az is ki fog derülni. Az elrablását leszervezem a következő jelentésedig, neked annyi a dolgod, hogy vond el a banda figyelmét, míg mi elvisszük a lányt. Értetted mi a feladatod?
- Tisztán és érthetően. Ne aggódj, rám biztosan nem fognának gyanút, hiszen jóba lettem mindenkivel, legfőképpen a Logas testvérekkel.
- Nem aggódom – nyomta ki a hívó fél. Bűntudat marta belülről, hiszen a beépülése alatt megkedvelt mindenkit és fáj neki, hogy hátba szúrja őket, sőt, talán szó szerint is. Legjobban viszont a szíve fájdult bele ebbe az egészbe, hiszen beleszeretett a lányba. Meglepődött magán, hiszen most hallja először ezt önmagától. Végre sikerült saját magával szembe néznie és bevallhatta érzéseit. De volt ez a nagy gond, hiszen másnak nem adhatta tudtára, főleg nem a szíve kiválasztottjának. Gondolata e körül forgott, hiszen ez a szerelem halálra van ítélve, mivel a saját testvérébe szeretett bele. Ugyan a lány nem tudott erről a testvéri kapcsolatról, mégsem szabadott hagynia, hogy az érzelmei irányítsák cselekedeteit. A telefont zsebébe csúsztatta és visszament a terembe. Belépésekor szinte érezte a meghűlt levegőt, amit az orrán át szívott be, majd hűtötte le kissé a tüdejét is. Elfoglalta az eddigi helyét az egyik széken és meredten bámult maga elé. Ahogy végignézett a szobában lévőkön, akaratlanul is egy apró, halvány mosoly kúszott arcára. Emlékek képei terítették be elméjét. A legszebb emléke tizennégy évesen született meg. Ekkor csókolózott először. Fogadásból történt ugyan az egész, mégis melegséggel tölti el a fagyos szívét, akárhányszor is emlékszik vissza. A személy, akivel megtörtént, maga volt az angyal. Boldog idők voltak azok. Bárcsak mostanra is ezek az érzelmek lepték volna el az egész bandát, akkor nem kéne aggódni azért, hogy Rona felébred e valaha és a miatt se kéne aggódni, hogy Shepley lelkileg összeomlik e vagy sem. Sőt a többiek egészségi állapota felől sem kéne. Az ajtó susogó hangjára mindenki odaszegezte a fejét, ahol az orvos lépett be, papírokkal tömött kézzel. Reménykedve várták a jó hírt, ami sajnos nem jött el.
- Rossz hírt kell közölnöm önökkel. Maureen állapota stabil, ezért feltehetőleg fel kellett volna már ébrednie. Valami komplikáció történhetett, mivel ilyenkor a sérültek már hazafelé készülődnek. Sajnálom, de a Maureent életben tartó gépeket le kell kapcsolnunk. Az is közrejátszik, hogy rengetegen szenvednek kisebb-nagyobb sérüléseket, ami miatt szükségünk lenne az eszközökre. Egy hetet adunk még neki, de egy hét múlva délben lekapcsolják a gépeket. – Azzal már ki is ment. A döbbenet és a megrázkódtatás pánikszerűen született meg a banda között. Shepleynek a torkán akadtak a szavak. A könnyek sem találták meg a helyes utat a szemében, ugyanis annyira ki voltak száradva könnycsatornái, alig pár csepp gördült le az arcán. Hirtelen elkezdett remegni a keze, majd az egész teste. Levegő után kapkodva zuhant a földre. Teste remegve rázkódott a földön fuldokolva. Nora azonnal ott termett mellette és próbálta szólongatni. Rhett kirohant a kórteremből és egy orvost próbált keríteni mihamarabb.
- Mi történt? – Lépett be az egyik ügyeletes orvos, Rhettel a nyomában. A következő személy, aki belépett az ajtón, az egy nővér volt, aki egy injekciós tűt tartott a kezében. Az orvos azonnal beadta a nyugtatót Shepley számára. A remegése kezdett enyhülni, és a levegőt is egyre normálisabban vette, mígnem teljesen megszűntek a tünetek, a szemei pedig lecsukódtak.

*

Ez a hét is gyorsan elszállt, ami a remény elvesztését is jelentette egyben. Rona semmi jelet nem adott az állapota változásáról, vagyis még mindig kómában fekszik. Shepleyre egyre gyakrabban törtek rá a rohamok, ami csak rosszabbodott a napok múlásával. Az orvosok megengedték neki, hogy a testvérével legyen az utolsó órákban. Belépett a már ismerős helyiségbe, majd egy széket húzott az ágy mellé. Leült és húga kezébe tette kezét. Sóhajtott egy mélyet, végül szaggatottan fújta ki a levegőt.
- Nem tudom hallasz e most, de kérlek adj egy apró jelet. Akármi lehet, akár mozdítsd meg az ujjadat, vagy nem is tudom, csak adj okot arra, hogy még élsz. – Zokogás lett úrrá a testén. Hüvelykujjával lágyan cirógatta Rona kézfejét. Alig észrevehetően, milliméterenként emelkedtek rázkódva fel a lány ujjai. Shepley gyenge szorítást érzett, amire azonnal felkapta a fejét. Hirtelen jött be Dr. Kilani, aki egyből a gépeket szúrta ki céljául.
- Várjon! – Szólt Shep a nőre. – Hadd mutassak előtte valamit. Kérem, tegye a kezét a húgom tenyerébe. – Tette, amit kértek tőle, hiszen ő még látta a reményt ennek a szegény lánynak a sorsában. Belecsúsztatta, majd ő is gyenge szorítást érzett.
- De ez lehetetlen – suttogta maga elé. A másik keze azonnal rátalált az ágy melletti piros gombra, ami azon nyomban jelzett a kórház dolgozóinak…